Rádiózenekar 2023. november 27. – Zeneakadémia

0
285

Malina János

A Rádiózenekar november 27-i, zeneakadémiai bérleti hangversenyén Héja Domonkos dirigált az együttes élén egy bécsi klasszikus–koraromantikus programot. A műsor Beethoven Coriolanus nyitányával indult, igen szuggesztív, szenvedélyes hangütéssel, majd behízelgő dallamformálással. Majd a koncert kétségkívül legemlékezetesebb élményét hozó műsorszám, Mozart K 482-es Esz-dúr zongoraversenye következett Szokolay Ádám szólójával.

Szokolay nagyjából annyi idős ma, amennyi Mozart volt ennek a koncertjének komponálásakor. Zongorázását hallgatva az ember hajlamos eljátszani a gondolattal, hogy – a hangszerek karakterének jelentős eltérése ellenére – ez a filigrán fiatalember, aki olyan odaadó gesztussal hajlik a klaviatúra fölé (mellesleg kissé Glenn Gouldra is emlékeztetve) valamiképpen a szerző megtestesülése, s a vele való bensőséges kapcsolatból meríti az ihletet ahhoz a rendkívül intenzív kisugárzáshoz, amely finom és filigrán játékából a hallgató felé árad. Szokolay tündéri könnyedségű játéka ugyanis minden, csak nem erőtlen – varázslatos ereje a billentésmódban rejlik, amely a visszafogott dinamika és az alapvető simaság ellenére lebilincsel. Az impozáns kadenciában pedig Szokolay – továbbra sem lépve ki a szigorú mértéktartás keretei közül – megmutatta: zongorázása erőt is tud sugározni, a harmonikus és elegáns módján.

Mindehhez a zenekar homogén összhangzással, pasztell- és gyöngyházas fényű színekkel járult hozzá. A borús c-mollban komponált Andante tételben (a három hónappal későbbi c-moll zongoraverseny előszelében?) a zenekar borongósabb színekre váltott, és Héja biztos kézzel emelte ki a zokogásszerű sforzandókat, amelyek viszont a vonós sinfonia concertante hasonló effektusaira utaltak vissza. Szépen formálták meg a szólóhangszer és a zenekar bensőséges párbeszédét, és ebben a sötétebb atmoszférában vált jól érzékelhetővé, hogy Szokolay Ádám nemcsak a figurációkban gazdag felső szólamot, de a basszust is élettel tudja megtölteni. A zárótételben pedig jelentőségteljesen és szenvedéllyel szólalt meg az egész kompozíció súlypontját – a két moll koncert között – a mélyebb mondanivaló felé eltoló lassú rész, és igen pregnánsan, nagy retorikai erővel formálták meg a gyors rész visszatérését előkészítő ütemeket.

A hangverseny második felében Schumann 4. szimfóniáját játszotta a zenekar. Héja világos és jól átgondolt koncepcióval rendelkezik a műről, és elképzeléseit határozottan és a zenekarral közeli kontaktust kialakítva tudta érvényre juttatni. Hórihorgas alakja, hosszú végtagjainak széles gesztusai a Mahler vezényléséről készült, mozgóképszerűen kifejező rajzokat juttatták eszembe – amazt a maga dinamikájában már legfeljebb elképzelni tudjuk, de Héja Domonkos vezénylésének láttán is készséggel elismerjük, hogy a mozgás és a zene erőteljes hatása szervesen összefügg egymással.

Sejtelmesen kígyóztak elő a zenekari szólamok a lassú bevezetésben, és ebből az „őskáoszból” egy áramütés erejével robbant elő a főrész. Hatásos, festői és gyors „színváltozás” vezetett a végtelen legatóban tovahömpölygő lassú tétel kezdetéhez. Hasonlóképpen kitűnő dramaturgiai érzékkel szólalt meg a gyászinduló karakterű középrész. Az életteli scherzo után a finalénak az I. tétel emlékét felidéző lassú bevezetését Héjáék különlegesen intenzív, szinte félelmetes misterioso karakterrel játszották, hogy azután annál ujjongóbb hangon törhessen felszínre a kései, lassan elboruló Schumann egyik utolsó kitárulkozó, bizakodó megnyilvánulása.