MÁV Szimfonikus Zenekar – 2024. január 12 -Zeneakadémia

0
37

Fittler Katalin

 

Emlékezetes koncerttel kezdődött 2024 a Lukács Miklós bérlet tulajdonosainak, s mindazoknak, akik részesei lehettek az „Orosz klasszikusok” címmel kínált programnak. (Amely, jegyezzük meg, csupán bonyolult magyarázgatások árán nyerhet létjogosultságot.) Mindenesetre, a műsorösszeállítás ígéretesnek tűnt, a két ismert-népszerű kompozíció között egy koncerttermekben ritkán hallható versenyművel. Takács-Nagy Gábor irányításával élménynek ígérkezett Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája csakúgy, mint a Bizet remekművét idéző Carmen-szvit, Scsedrin munkája. És mindig nagy érdeklődés kíséri Baráti Kristóf fellépéseit, akinek köszönhetően Sosztakovics I. (a-moll) hegedűversenyét hallhattuk.

Takács-Nagy Gábor és a MÁV Szimfonikus Zenekar kapcsolata lassan két évtizedes múlttal rendelkezik, ami nem elsősorban időtartamát illetően jelentős, hanem azért, mert a 2005-től kezdődő műhelymunka annak idején a vonóskar színvonalának számottevő emelkedését eredményezte. S jóllehet, az együttes tagsága – a fiatalító tendenciával – időközben jelentős mértékben cserélődött, az időközben társult muzsikusok már a megváltozott környezetbe kerültek. Bár a közös munka a karmester különböző titulusaival folytatódott (volt első vendégkarmester, vezető karmester és művészeti vezető, 2018 óta pedig a zenekar állandó vendégkarmestere), a dirigens folyamatos jelenléte jótékonyan érezteti hatását. A muzsikusok ismerik ízlését, elvárásait, értik mozdulat-rendszerét – és nem utolsó sorban: szívesen játszanak az irányításával. Érződik ez azon az intenzív „jelenléten”, amely annak bizonysága, hogy értőn beszélik közös zenei anyanyelvüket.

Takács-Nagy Gábor karmesteri habitusáról sokat elárulnak partitúrái; a különböző színekkel kiemelt szólamok analitikus gondolkodásról, s nyilvánvalóan alapos műismeretről tanúskodnak. Ezt a partitúrákból vett tudást osztja meg a karmester mindenkori együttesével, lett légyen szó repertoárdarabról vagy koncerttermi ritkaságról. Ez az aprólékos kidolgozottságra irányuló szándék megmutatkozik mozdulataiban is – ugyanakkor kétségtelen: a próbafolyamatot követően a játékosok anélkül is „tudják”, hogy mit kér a dirigens, hogy folyamatosan megosztanák figyelmüket az ő látványa és szólamaik között. Talán csak egyvalami kerül háttérbe e műgond mellett: a pillanatnyi hangzás módosítására vonatkozó alkalmi beavatkozások rendszere. Ennek a következménye, hogy nagyritkán nem ideális a szólamok aránya (például egy „visszafojtott” csellódallamot szinte elfed a hegedűk kidolgozott kísérete). A pillanatnyi aránytalanságokért azonban bőségesen kárpótol az a nagyívű vonalvezetés, amely megkönnyíti a hallgatók számára a komplex zenei anyagokban való tájékozódást is.

Ezen a hangversenyen a nyitószámban nem tettek semmiféle engedményt a gyakran szirupossá ízesített, túlromantizált elképzeléseknek. Mondhatni, visszafogott interpretációt hallottunk – amely akár a cím által sugallt program ismerete nélkül is élvezhető volt.
A MÁV Szimfonikus Zenekar műsorában – immár hagyományosan – megkülönböztetett helyet foglalnak el a hegedűversenyek (talán nem függetlenül attól, hogy a zenekar ügyvezető igazgatója, Lendvai György maga is aktív hegedűs). Sosztakovics négytételes, terjedelmében már-már szimfónia-rangú versenyműve is értő fülekre talált. Támpontot jelenthettek a közönségnek a tételcímek is (Nocturne, Scherzo, Passacaglia, Burlesca). A második tételben kitüntetett szerep jutott a fúvósoknak – ráadásként ezt a tételt ismételte meg a fáradhatatlannak bizonyuló előadógárda. Baráti Kristóf érezhetően kedvvel játszotta a számára repertoárdarabnak aligha minősülő, igényes kompozíciót – a Passacaglia-tétel monumentális cadenzájának kihívását fölényes biztonsággal vette.
A koncert második részében megtudtuk: a karmester személyes ismerőse Rogyion Scsedrinnek, s a 91 éves zeneszerzőt csak egészségi állapota akadályozta abban, hogy ideutazzon e koncertre. Továbbá a műsorfüzet is, benne 18 oldalnyi olvasnivalóval a balettet életre hívó Maja Pliszeckaja önéletrajzi könyvéből, sejttette, hogy e mű szívügye az előadóknak. S valóban, olyan interpretációban hallhattuk, amely nemcsak (szokatlan) fegyelmezettséget követelt a közönségtől, hanem érezhetően áthatotta az egész Nagytermet a gyönyörködés áhítatos légköre. Talán csak az ütős-szekció dinamikája lehetett volna némiképp differenciáltabb (talán a hatásosság érdekében uniformizálódtak hangerőben az üstdob-ütések). Az előadás minőségének értékelésére elég annyit megjegyezni, hogy úgy kellett hallgatni, folyamatában a megszülető dallamokat, mint ha először találkoznánk ezekkel az örökzöldekkel. És a bő kétórás program végén még egy ráadásban részesült a lelkes közönség: ismét hallhattuk a karmester által „legszebbnek” tekintett részletet. Végül még egy „csoda”: a 7 órakor kezdődő koncert végén, fél tízkor hosszas köszönetnyilvánító taps, a ruhatár oly gyakori megrohamozása helyett.
(A szép koncert élményének hatása alatt a műsorfüzet apró pontatlanságai felett készséggel átsiklott a figyelmes olvasó szeme…)