Malina János
A Danubia Zenekar október 20-án Káli Gábor vezényletével adott hangversenyt a Zeneakadémián. A műsoron a 19. század második felében keletkezett, bár igen elütő karakterű kompozíciók szerepeltek, „INFÁNSNŐ” cím alatt. A súlyponti helyet a nyitószám, Csajkovszkij b-moll zongoraversenye foglalta el; ennek szólistájaként az ifjú Pellet Sebestyén mutatkozott be. A legutóbb az idei Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny helyezettjeként reflektorfénybe került, ám máris sokoldalúan elismert művész még jelenleg is a Zeneakadémián fejleszti tudását a doktori iskola hallgatójaként.
A zongoraverseny összhatása nem választható el teljesen attól a ténytől, hogy a megszólaltatásához szükséges nagyzenekart ma már, a MÜPA vagy éppen a pécsi Kodály-központ hangversenyterme ismeretében összezsúfoltnak érzékeljük a Zeneakadémia pódiumán. S noha Csajkovszkij remekét semmiképpen sem áttetsző textúrájáért, választékos szólamvezetéséért szeretjük elsősorban, a Danubia Zenekar hangzása még így is eléggé tömbszerűnek hatott. Ennek ellenére mindaz, ami időben zajlott, a tempók, a megkapó zenei gondolatokban és eseményekben gazdag tételek koherenciája és gördülékeny formálása, magától értetődően és természetesen szólalt meg Káli irányításával. Olyan karmester ő, aki rendkívül érzékletesen, a zenészeket inspirálva alakítja vizuális jelekké a zenei tartalmakat és folyamatokat, egyben pedig remek érzékkel találja meg az egyensúlyt a magas fokú koncentráció és a kifejezés spontaneitása és szenvedélye között.
Nem hagyhatom említés nélkül, hogy a hangverseny folyamán két-három alkalommal is előfordult – először a versenymű zárótételében –, hogy a zenekar különböző hangszercsoportjai kizökkentek a ritmikai szinkronból, éppenséggel teljesen homofón helyeken; szerencsére mindannyiszor hamar visszazökkentek. Ezzel szemben örömmel számolok be a kivételesen hajlékony és éneklő fuvola- és oboaszólókról.
Pellet Sebestyén játéka figyelemre méltó érettségről tanúskodott, és mind technikailag, mind pedig a megformálás tekintetében magabiztosnak és meggyőzőnek bizonyult. A művész emellett a hangütések, a karakterek sokféleségét is gazdag árnyalatokkal tudta megszólaltatni, messze túlmutatva a puszta virtuozitáson, amely persze ugyancsak fontos – és maradéktalanul megvalósult – követelménye a műnek. Mindezek mellett és mindezt átszínezve határozottan úgy éreztem, hogy Pellet alapvetően lírai karakterű művész, akinek játéka, ha kell, drámai és erőteljes, de a puhább billentés, a pasztellszínek gazdag árnyalatai állnak hozzá legközelebb. Ez igazán megejtő pillanatokkal ajándékozta meg a hallgatót, ugyanakkor itt-ott talán fakóbb színeket eredményezett, mint amilyeneket ehhez a robusztus műhöz általában asszociálunk. Nagy érdeklődéssel várom a legközelebbi találkozást a kiváló zongoristával valamilyen eltérő karakterű program kapcsán. A közönség mindenesetre igen lelkesen üdvözölte a produkciót.
A hangverseny második félidejét Ravel Pavane egy infánsnő halálára című varázslatos darabjának zenekari változata nyitotta. (Ez a verzió már a 20. században készült, de az eredeti zongoradarab még 19. századi, 1899-es keltezésű.) Káli Gábor vezényletével rendkívül költői, megfoghatatlanul gyengéd előadásban hallhattuk a néhány perces darabot. Kifejezett megkönnyebbülést jelentett az is, hogy a jóval kisebb zenekar kifejezetten plasztikusan, áttetszően szólalt meg a Zeneakadémia pódiumán.
Ez volt a helyzet a zárószám, Georges Bizet tüneményes, ifjúkori C-dúr szimfóniája
esetében is. A nyitótétel ide-oda cikázó akkordfelbontásai, sziporkázó színei, könnyed basszusai nagyszerűen emelték ki ennek a zenének az üdeségét, valamint a tizenéves Schubert vagy Mendelssohn zenekari darabjaira történő utalásait. Káli vezénylése remekül érzékeltette a zenét átható, pillanatnyi megállást sem ismerő hajtóerőt. A lassú tétel nyugalmasan lépdelő tempójában kifejezően szólaltak meg az ifjú Bizet szívhez szóló dallamai – a kevésbé eredeti fugatóban viszont megint előfordult egy pár másodperces aszinkronitás.
A 3/4- ben lejegyzett Scherzóban (azt hiszem, a kiosztott programban, de máshol is előforduló „Menuetto” megjelölés – 1855-ben! – nem autentikus) Káli merészen olyan lendületes tempót vett, amelyben immár – triolákkal színezett – páros metrumban érzékeltük a zenét, amely véleményem szerint éppen ezáltal találta meg valóságos scherzo-karakterét. A nyitótételhez képest talán kevésbé cizellált, de ugyancsak áthatóan üde és lendületes zárótétel azután újabb lelkes tapsra késztette a közönséget.
