Malina János
„Mesterdalnokok” címmel adott hangversenyt az Alba Regia Szimfonikus Zenekar április 13-án a székesfehérvári Vörösmarty Színházban vezető karmestere, Dobszay Péter vezényletével. A romantikus program a címadó darabból, Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájának előjátékából, továbbá Sibelius d-moll hegedűversenyéből és Schumann 2., C-dúr szimfóniájából állt; a versenymű szólistája Baráti Kristóf volt.
A Wagner-nyitány a Dobszaytól megszokott szuggesztivitással és koncentrációval szólalt meg. Meggyőző alaptempója kellő rugalmassággal alkalmazkodott a témák, karakterek sokrétűségéhez és a plasztikus zenei tagolás kívánalmaihoz, ráhangolva a közönséget a romantikus est atmoszférájára.
A versenymű indítása varázsütésszerű hatást keltett a maga fátyolszerű finomságával, mintegy szőnyeget terítve Baráti Kristóf belépése elé, akinek végtelen nyugalmat sugárzó megszólalása, a kezdő ütemek magvas mély hangjai s a szárnyaló folytatás együtt megadták az egész interpretáció alaphangját. A szólista hangszeréből organikus természetességgel bomlottak ki a hangok és dallamívek: játékmódja, zenei magatartása még azokban az ütemekben is meghatározta és organikussá tette a zenei folyamatot, amikor a zenekar magára maradt. A szokatlan megoldással a tétel közepére komponált legfőbb szólókadencia így valóságos hegyorommá vált, amelynek meghódítása, majd az onnan történő leereszkedés adott határozott irányt és célt az előadás folyamatosságának, erős kohéziójának. Ez az egyszerű, de hatékony dramaturgiai struktúra a karmester és a szólista közti teljes összhangnak és mindkettejük tudatosságának köszönhetően bontakozhatott ki.
A lassú tétel a magas hőfokon izzó érzelmek bőségét hozta. Megragadó líraisággal szólalt meg a klarinétpár a nyitó ütemekben, majd a fafúvósok után a vonóskar is ihletetten és szenvedéllyel lépett be a folyamatba, míg a szólóhegedű át nem vette tőlük a kifejezés fő forrásának szerepét. Baráti játékának érzékenységét és rezdüléseinek finomságát szavakkal nemigen lehet érzékeltetni, mindenesetre ez a tétel elsősorban a szólista megnyilatkozásainak terepe. Emellett azért a zenekar is részesül a szépségekből, s Dobszayék emlékezetesen is játszották például a tétel vége felé a háromszoros pianóban megszólaló, szívdobogásszerű motívumot. S a tétel álomba ringató, fokozatos elcsitulása is varázslatosan hatott. A zárótétel vidám, népzenei hangja, lendülete és virtuozitása is remekül érvényesült, s amit továbbra is különösen figyelemre méltónak érezhettem, az Baráti Kristóf hegedűhangjának, játékának minden eddiginél meggyőzőbb teltsége, vivőereje.
Schumann 2. szimfóniájának I. tételében a zenekar nem talált teljesen magára az első pillanatokban: a kényes staccato akkordok bizony nem mindig voltak kifogástalanok. Az apró szépséghibákat azonban hamar elsodorta a tétel erőteljes, életteli pezsgése meg a Dobszay által gondosan kiemelt „rossz” akcentusok. A zseniális Scherzo zizegő, friss szellő által csapkodott zenei szövete a fúvós szólamokban még könnyedebben-áttetszőbben testesült meg, mint a vonósoknál. Az összhatás azért így is üde volt, s a groteszk elemet sem nélkülözte; a rövid motívumok pedig frappánsan feleseltek egymásnak.
A lassú tétel Wagnerre emlékeztető, végtelen dallamfolyondárja a Sibelius-lassúra emlékeztető, magas kohéziójú folyamatként haladt előre, mintegy a közegellenállás ellenében, folyton feltámadó és oldódó feszültségekkel. Ha az oboaszóló is igazán érzéki és szárnyaló lett volna, akkor maradéktalanul szuggesztív előadásban hallhattuk volna ezt a szépséges tételt. Nem okozott viszont semmiféle hiányérzetet a diadalittas, Allegro molto vivace tempójelzésű zárótétel, amelynek lendületessége, felszabadultsága maradéktalanul érvényesült a Dobszay által megtalált ideális tempónak és a teljes zenekar lendületes és felszabadult játékának köszönhetően.
