Kovács Ilona
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben megrendezett koncert műsora első pillantásra is nagy ívű vállalkozásnak tűnt: Johann Sebastian Bach művek Igor Stravinsky és Luciano Berio feldolgozásában, Ludwig van Beethoven, valamint Igor Stravinsky (saját jogán) egy esten belül megszólaltatva kétségkívül meglehetősen tág szellemi horizontot ígért. Ugyanakkor a műsor egészét tekintve nehéz volt bármilyen logikai koncepciót felfedezni. (Legfeljebb annyi volt érzékelhető, hogy mindkét félidő egy-egy Bach-átirattal kezdődött.) Az igazat megvallva nem is kell, hogy mindig, minden műsorban legyen valamiféle összekötő kapocs a hangversenyen elhangzó művek között, elég, ha csak egyszerűen jól szólnak egymás mellett.
Nyitószámként egy-egy Bach-prelúdium és fúga hangzott el a Wohltemperiertes Klavier köteteiből (F-dúr, BWV 880 – 2. kötet, cisz-moll, BWV 849 – 1. kötet) Stravinsky átiratában (az átdolgozás 1969-ben készült), modern hangszereken. Az előadók láthatóan törekedtek valamiféle historikus hangzásideál közelítésére. Ennek jegyében a zenészek – vélhetően tudatosan – teljesen mellőzött vibratóval igyekeztek játszani. Ez a törekvés azonban nem valósult meg maradéktalan következetességgel, a hangzás kicsit sem vált barokkossá, viszont a vibrato hiánya inkább az intonációs bizonytalanságokat hozta felszínre. A polifon szerkezetek így kevésbé tisztán rajzolódtak ki, mint ahogyan azt e zene megkívánná, jóllehet a zenekar fegyelmezett hozzáállása és a karmester gondos irányítása mindvégig érzékelhető maradt.
Az első rész nagy „dobása” a hegedűversenyek hegedűversenyének tartott Beethoven-concerto (op. 61, 1806) volt, melynek szólóját a kortárs nemzetközi hegedűművészet egyik markáns egyénisége játszotta. Christian Tetzlaff következetesen törekszik játékában a zenei tartalom és a szerkezeti tisztaság elsődlegességére. Repertoárja a barokktól a kortárs zenéig ível, interpretációit pedig elemző gondolkodás és tudatos formálás jellemzi. A koncerten kiváló technikai felkészültséggel, biztos intonációval és átgondolt zenei megformálással hegedült. Előadását széles dinamikai skála jellemezte, amely a lírai szakaszok finomságától a nagyívű tutti részekig egyaránt tetten érhető volt. Nem a megszokott cadenzákat játszotta, hanem a saját maga által írtakat, ezek azonban kevésbé bizonyultak meggyőzőnek: a zenei anyaghoz való illeszkedés nem hatott olyan természetesnek, mint a gyakrabban játszott cadenzák esetében. (Persze, lehet, hogy csak a megszokás miatt éreztem így.) A szólista egy kortárs, Stefan-Peter Greiner által készített hangszeren játszott, amelynek hangja alapvetően szépen és kiegyenlítetten szólt, ám különösen a pianissimókban érzékelhető volt egyfajta korlátozottság: a hangszín nem érte el azt a mélységet és gazdagságot, amelyet a nagy olasz mesterek – például Stradivari vagy Guarneri – hangszerei kínálnak A zenekar vonósszólama e műben is – tudatosan vagy sem – meglehetősen takarékosan bánt a vibratóval, miközben a szólista interpretációján ilyen irányú törekvés nem volt észrevehető, ami kissé érdekes – bár nem zavaró – stiláris különbséget eredményezett. A ráadásként megszólaltatott Johann Sebastian Bach C-dúr szólószonáta Largo tételét tiszta, koncentrált előadásban hallhattuk, a szólista önálló zenei gondolkodását állítva a középpontba.
A koncert második felében elhangzó Bach–Berio-feldolgozás (A fúga művészete, BWV 1080 – Contrapunctus XIX, 2001) intellektuális szempontból ígéretes vállalkozás volt, ám az előadás inkább a szerkezet komplexitását hangsúlyozta, mint annak belső retorikáját. A hangzás itt is gondosan kimunkált volt, ugyanakkor a zenei folyamatosság időnként megtört, mintha az egyes szólamok nem minden esetben találták volna meg egymással az organikus kapcsolatot.
Igor Stravinsky Tavaszi áldozat (1913) címet viselő műve az est zárásaként elementáris erővel hatott, és ezen az estén leginkább itt mutatkoztak meg a karmester és a zenekar kvalitásai. Keller András dirigálása világos, arányérzéke biztos volt, a bonyolult ritmikai rétegek jól szervezetten épültek egymásra. A nagy forma is kézben maradt, így a zárómű kellő súllyal és feszültséggel koronázta meg az estét.
A hangverseny sok értékes pillanatot kínált, különösen a szólista és a karmester teljesítménye révén, még ha a műsor egészének koncepcionális egysége és a zenekari megszólalás következetessége tekintetében maradtak is kérdések. A zenekar játéka többnyire megbízható és koncentrált benyomást keltett, ugyanakkor finoman érzékelhető volt némi elmaradás a tőlük máskor megszokott kiemelkedő színvonaltól. Mindez azonban nem csorbította a koncert gondolatébresztő jellegét, amely értékes zenei élményt kínált.
