Kovács Ilona
A Pannon Filharmonikusok 2026. március 27-i hangversenye izgalmas műsorválasztással hívta fel magára a figyelmet: két, egymással párhuzamos életutat bejárt, mégis eltérő zenei világot képviselő 20. századi komponista, Jean Sibelius (1865–1957) és Bartók Béla (1881–1945) művei kerültek egymás mellé. Sibelius máig a finn nemzeti zene emblematikus alakja, Bartók pedig a magyar zenetörténet egyik legnagyobb hatású, nemzetközi rangú alkotója. A koncert eredetileg meghirdetett programja a jól ismert Sibelius-művekre – a Valse triste-re (op. 44/1, 1903–1904) és a d-moll hegedűversenyre (op. 47, 1904–1905) – épült, míg a második félidőben Bartók A fából faragott királyfi (op. 13, BB 74, 1914–1916) című balettjének koncertszvitje hangzott volna el. A hangverseny előtt kézbe adott műsorfüzet azonban a korábban kiadott műsorhoz képest bővülést jelzett: a második rész elején Sibelius ritkábban játszott, op. 87-es Humoreszkek című sorozatából (1917) is felcsendült két darab, mintegy újabb perspektívát nyitva a finn szerző zenekari arculatára.
A karmester, Varga Gilbert fellépése mindig ünnep a magyar zenei életben. Személye és pályája önmagában is figyelemre méltó: a nemzetközi zenei életben régóta jelen lévő muzsikus, aki számos rangos zenekart vezényelt. (Többek között 1985–1990 között vezető dirigense volt a Philharmonia Hungaricának Marlban, valamint 2001 és 2012 között ő vezényelte a brüsszeli Erzsébet Királynő Verseny döntőit.)
Az est nyitószáma, a Valse triste már az első ütemekben különleges, finoman lebegő atmoszférát teremtett. A darab eredetileg a zeneszerző sógora, Arvid Järnefelt Kuolema (Halál) című szimbolista drámájának kísérőzenéjeként született, és egy álomszerű jelenetet fest meg: a haldokló anya látomásában bál kezdődik, amelynek végén maga a Halál érkezik el érte. Ez a kettősség – az élet utolsó fellobbanásának táncos illúziója és az elmúlás elkerülhetetlen jelenléte – már önmagában is rendkívül érzékeny előadói megközelítést kíván. Bár a mű a koncertrepertoár egyik közismert darabja – legutóbb (ez év március 16-án) a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának előadásában hallhattam Daniel Harding vezényletével, ráadásként megszólaltatva –, Varga Gilbert olvasatában mégis egészen új távlatok nyíltak meg. Az interpretáció nem csupán hangulatokat villantott fel, hanem szinte narratív ívet rajzolt: a zene valóban történetté vált. A karmester kivételes arányérzékkel formálta az időt: a tempók rugalmas kezelése, a szünetek jelentőségteljes kitágítása és a finom agogikai árnyalatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a zenei folyamat organikusan lélegezzen. Az előadásban egyszerre volt jelen a szenvedély és a törékenység, az érzelmi feszültség és a lemondás, sőt a düh és a végső megnyugvás is – mintha a darab teljes érzelmi spektruma kibomlott volna. A Pannon Filharmonikusok mindezt rendkívül érzékeny, áttetsző hangzással valósították meg. A dinamikai rétegek aprólékos kidolgozottsága különösen plasztikussá tette a hangzást, miközben a zenekar fegyelmezett kamarazenei figyelemmel követte a karmester elképzeléseit. Az így létrejövő hangzásvilág egyszerre volt finoman árnyalt és mélyen kifejező – olyan interpretáció, amely nemcsak esztétikai élményt nyújtott, hanem maradandó érzelmi benyomást is hagyott maga után.
Jean Sibelius egyetlen hegedűversenye – a romantikus hegedűrepertoár egyik nagy kihívást jelentő darabja – Kelemen Barnabás tolmácsolásában hangzott el. A szólista biztos technikai tudással és tudatosan formált zenei elképzelésekkel közelített a műhöz. Egyértelműen egyéni megformálásra törekedett, amely törekvése kétségtelenül sikerrel járt. Előadását egyfajta látványos színpadi jelenlét is kísérte: a szólórészek végén rendre a magasba lendítette vonóját, míg a zenekari részek alatt testmozdulataival és mimikájával is kifejezte a zene iránti intenzív belső azonosulását. Mindez hatásosnak bizonyult, és sok tekintetben erősítette az előadás közvetlenségét; ugyanakkor nem minden esetben volt egyértelmű, hogy ezek az eszközök a műben rejlő érzelmi tartalom kibontását szolgálták-e. A közönség mindazonáltal nagy érdeklődéssel és elismeréssel fogadta a produkciót, melyet a szólista Johann Sebastian Bach d-moll partitájának Gigue tételével köszönt meg.
A szünet után megszólaló Két humoreszk (d-moll és D-dúr) Sibelius ritkábban hallható darabjai közé tartozik, amelyek játékos könnyedségükkel és finom karakterrajzaikkal kínáltak ellenpontot a korábbi művek komorabb hangvételéhez. A zenekar és a szólista – ismét Kelemen Barnabás – itt is figyelmesen és stílusosan formálta a zenei anyagot, megőrizve a darabok áttetsző szerkezetét.
Ezután Bartók Béla A fából faragott királyfi című táncjátékának szvitváltozata hangzott el, amely gazdag hangszerelésével és nagyívű dramaturgiájával komoly feladat elé állítja a mindenkori előadókat. Varga Gilbert világos koncepcióval vezette végig a művet: a zenekari szólamok arányosan szólaltak meg, a fokozások természetes ívben épültek fel, és a hangzás mindvégig kiegyensúlyozott maradt. Varga Gilbert nem pusztán irányított, hanem valódi zenei párbeszédet alakított ki az együttessel, amely ennek megfelelően koncentráltan és nagyfokú biztonsággal reagált minden rezdülésére. A Pannon Filharmonikusok fegyelmezett és kifejező játéka méltó lezárását adta az estének.
