„Reméljük, hogy azokat az aránytalanságokat, amelyek a kormányváltás pillanatában fennálltak, az új kulturális vezetés ki fogja egyenlíteni”
Kiss Eszter Veronika
Sajnálatos módon a magyar zenekarok nem tudnak igazán közös nevezőre jutni, még odáig sem jutunk el, hogy mindenki hajlandó legyen a másikkal kommunikálni – fogalmazta meg a zenekari szövetség kapcsán az elmúlt időszak tanulságait Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ügyvezető zeneigazgatója. A Liszt-díjas karmester úgy látja, egy konszenzuson alapuló tervezettel lényegesen jobb esélyekkel fordulhatnak a kormányzat felé
Hogyan értékelné az előző évadot?
Az elmúlt időszak legnehezebb része az a közel egy esztendő volt, amíg az előző kormány a „lesz támogatás vagy nem lesz” csiki-csukija zajlott. Szerencsére voltak munkájukat felelősen végző emberek a minisztériumban, mint Novák Irén helyettes államtitkár, aki világos kommunikációval segítette a tervezhetőséget. Ez egy nagyon bizonytalan időszak volt, szerencsénkre az év végi bevételeink jók voltak, és a fenntartó önkormányzattól is érkezett segítség. Aztán láss csodát, a választások másnapján megérkezett a támogatás, amelyről azért tudni kell, hogy 600 millióval kevesebb, mint amire igazán szükségünk lenne. Az egyes zenekarok támogatásait összehasonlítva értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan különbségek tűnnek fel. A tavalyi évben, köztudomásúan egy lobbitevékenységnek köszönhetően, 3 zenekar között felosztottak másfél milliárd forintot, miközben 3-4 zenekartól ugyanennyit elvontak. Még a 2026. évi döntési listán is jelentős különbségek tapasztalhatók: elfogadhatatlan, hogy egyazon pillanatban a Fesztiválzenekar tízszer akkora támogatásban részesül, mint például a Pannon Filharmonikus Zenekar, az ország egyik vezető zenekara. Nem hiszem, hogy jelenleg sokkal több pénzt lehetne elosztani a zenei életben, de az arányokat tekintve sok mindent át kell gondolni, és a zenei élet néhány szereplőjének fel kellene végre ismernie, hogy nem ő az egyetlen érték a magyar zenei életben.
„Az egyes zenekarok támogatásait összehasonlítva értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan különbségek tűnnek fel. A tavalyi évben, köztudomásúan egy lobbitevékenységnek köszönhetően, 3 zenekar között felosztottak másfél milliárd forintot, miközben 3-4 zenekartól ugyanennyit elvontak.”
A koncertek közül mit emelne ki?
Csak büszkeséggel mondhatom, hogy rengeteg nagysikerű produkciónk volt, mint például a már hagyományosnak számító Rémségek kicsiny éjszakája, vagy az Igazából karácsony, melyre 9.500 ember volt kíváncsi. Volt öt újévi koncertünk, csináltunk egy színpadi produkciót Útikalauz a kárhozatba címmel Stravinsky The Rake’s Progress című operája nyomán. A zenekar igen fontos célkitűzése a kortárs magyar zene támogatása. A számos bérleti hangversenyen felcsendülő kortárs zeneművek mellett egy, a Vigadóban megrendezett reprezentatív hangversenyen Kocsár, Dubrovay, Tóth Péter és Kovács Zoltán műveit adtuk elő. Mindig öröm számunkra, ha akár az agglomerációba, akár vidékre hívják a zenekart. Különösen örülünk, hogy a zenekar a Szegedi Szabadtéri Játékokon is nagy sikerrel mutatkozott be. A zenekar pazar módon vette ki a részét a Zempléni fesztiválból, ahol négy szimfonikus koncert és több kamaraprodukció is színpadra került. Zenekarunk kiemelt missziója a Zempléni Fesztivál keretein belül, hogy egy kulturális programokkal kevésbé ellátott régióban is világszínvonalú produkciókat mutasson be. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy fenntartó kerületünkben megrendezett hangversenyeinkre gyakorlatilag alig lehet jegyet venni.
Mire számíthatunk az új évadban?
A szezon már elkezdődött a hagyományos Budafoki Pezsgő- és Borfesztivállal. Egy céges rendezvényen léptünk fel a Vigadóban, szeptember elején pedig egy diplomakoncerten játszunk. Szeptember 20-án egy különleges koncert közreműködői vagyunk a Müpában Andrzej Wajda születésének 100 éves évfordulója alkalmából, mely a lengyel kulturális minisztérium, a Lengyel Intézet és az új Társadalmi kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium együttműködésében jön létre. Ezen a Wajda-filmek legjobb zenéiből válogatunk. Az évad programjainak a sorozata hivatalosan a hagyományos BDZ-nappal kezdődik szeptember végén. A koncertek között ismét sokféle programot kínálunk, két szcenikus podukció is lesz, egy Kodály Székelyfonó, valamint csinálunk egy Szereposztó dívák című zenés játékot is. Emellett számos hagyományos és kevésbé hagyományos koncertünk lesz, ahogy azt a közönség már megszokhatta.
A választások után Zsoldos Dávid felhívására munkacsoportok alakultak. Hova jutottak a megbeszélések? Régóta esedékes volt, hogy a szakma leüljön és a legfontosabb kérdésekről beszéljen.
Ez így van. Mindenki reményekkel indult neki, különösen nagy munkát fektetett ebbe Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok vezetője, aki ezen a plenáris találkozáson, amin elég sokan ott voltunk, nagyon pontosan összefoglalta a mérhetetlen ellentmondások, elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan aránytalanságok kérdéseit. Közben az is pozitív fejlemény, hogy ő lett a zenekari szövetség elnöke. Sajnálatos módon azért a magyar zenekarok nem tudnak igazán közös nevezőre jutni, még odáig sem jutunk el, hogy mindenki hajlandó legyen a másikkal kommunikálni. Arra meg különösen nem látok esélyt, hogy a közeljövőben leüljön a teljes zenekari szakma, beleértve a Fesztiválzenekart, a Concertót, az NFZ-t, és mindazokat, akik úgy gondolják, hogy valamilyen szempontból a többiek felett állnak. Ami most is részben nyilvánosan, részben színfalak mögött történik, abból az látszik, hogy bizonyos szereplők nem kívánnak elindulni egy igazságosabb finanszírozási elosztás irányába. Én magam azt gondolom, hogy először a vidéket kell rendbe tenni. Ha nem tesszük működőképessé a vidéki zenekarokat, néhány év alatt az egész rendszer össze fog omlani. Nyilvánvalóan nem várható, hogy jelentősen több pénz kerüljön a finanszírozási rendszerbe, de reméljük, hogy azokat az aránytalanságokat, amelyek a kormányváltás pillanatában fennálltak, az új kulturális vezetés ki fogja egyenlíteni. Az új kormány azt hirdeti, hogy nem hajlandó partikuláris érdekek mentén lobbikat fogadni, ha ez így van, akkor annál inkább egymással kéne ezt a csatát megvívni. Eljött az idő, hogy szembesítsük egymást a valós működési és gazdasági mutatóinkkal, hogy ennek segítségével kialakíthassunk egy olyan áttekinthető és arányos finanszírozási rendszert, mely minden együttes számára biztonságos és kiszámítható működést biztosít. Egy konszenzuson alapuló tervezettel lényegesen jobb esélyekkel fordulhatunk a kormányzat felé.
„Arra meg különösen nem látok esélyt, hogy a közeljövőben leüljön a teljes zenekari szakma, beleértve a Fesztiválzenekart, a Concertót, az NFZ-t, és mindazokat, akik úgy gondolják, hogy valamilyen szempontból a többiek felett állnak. Ami most is részben nyilvánosan, részben színfalak mögött történik, abból az látszik, hogy bizonyos szereplők nem kívánnak elindulni egy igazságosabb finanszírozási elosztás irányába.”
Komoly kérdés a közönség elérése is.
A magam részéről, és ebben Hámori Mátéval egy véleményen vagyunk, világos, hogy valamit változtatni kell a zenepolitikán, a repertoáron, és a magyar zenei élet néhány szereplőjének elitizmusán, amely egyrészt nevetséges, másrészt pedig teljesen elszakad a valóságtól. Valamilyen módon vissza kell találni a közönséghez, és nemcsak a fiatalokhoz, hanem a 30-60 közötti korosztályhoz is. Mi olyan programokkal és mechanizmusokkal is foglalkozunk, amelyek interaktívak és élményközpontúak. A zenélésben aktívan részt vevő embereknek – például kórusénekeseknek – erősebb zenei élményben van részük, mint azoknak, akik csak meghallgatnak egy koncertet. Az elmúlt 40 évben az ilyen aktív zenélésre épülő projektekkel emberek ezreihez vittük közelebb a zenét, akik már gyermekeikkel, unokáikkal látogatják koncertjeinket. Komolyabban kellene venni az amatőr kórusmozgalom szerepét és erejét. Enélkül a magyar zenei életnek nincs erős jövője.
A szembenézés hiányzik a magyar zenei életből, például azzal, hogy hol tart ma a zeneoktatás, hol tart a viszonyunk a saját zenei neveltetésünkkel, a módszereinkkel, mi működik ma, mi nem, mintha tabu lenne erről beszélni. Ebbe tartozik a bántalmazás is, amire a zenei társadalom egy része zsigeri elutasítással reagál.
Valóban, néhányan egyfajta csodálatra méltó magabiztossággal, helyenként a felkentség érzésével kívánják meghatározni az egyetlen üdvös utat, ami dehonesztáló és megalázó kommunikációban érhető tetten. Amikor megalázásról beszélek, az nem egyszerűen csak megalázás, hanem a tisztelet teljes hiánya. A zenei életnek azok a szereplői, akik az elitizmust egyfajta isteni üzenetnek tekintik, nagyon nagy kárt okoznak ezzel a gondolkodásmóddal. Nem tudom, hogy tudunk-e valaha is egymással beszélgetni olyan dolgokról, mint a mai divatos szóval élve bántalmazó és megalázó mechanizmusok, amelyekről pontosan tudjuk, hogy léteznek, és tudunk-e olyan lépéseket tenni, amelyek ezt egyszer és mindenkorra kizárják a mindennapi működésből.
Beszéljünk az utánpótlás nevelésről is. Nemcsak arról van szó ma már, hogy a próbajátékon ki felel meg, hanem hogy annyira lecsökkent a zenei képzésre jelentkezők száma, hogy olyanok jutnak be a felsőoktatásba, akiket már a konzis felvételin ki kellett volna szűrni, és aztán ez garantálja a kudarcra ítélt életpályák sorát.
Így van. Ennek egyik oka, hogy a magyar zenei életnek Kodály óta nem voltak etalon személyiségei, különösen olyanok, akik a képzés szempontjából lehettek volna relevánsak. A másik oka, hogy Magyarországon az 1989-es rendszerváltás után teljes mértékben elsorvasztották a készségtárgyakat, nemcsak a zenét, a rajzot, egyáltalán mindent, aminek köze van a kreativitáshoz és az élményhez. Nagyon reméljük, hogy Lannert Judit miniszter asszony tud majd ezen a helyzeten javítani. Hihetetlen gyenge a képzési kínálat is. Van egyfajta betegesen ragaszkodó mechanizmus, amely a Zenekadémiát is jellemzi. A Batta András utáni időszak óta a rektorok nem értik igazán a feladatot, a képzés művészeti részét gondolják egyedül fontosnak, nem foglalkoznak a hallgatók jövőjével, hogy az egyes szakokon hány emberre van egyáltalán szüksége az országnak. Sajnos a jelenlegi helyzetben olyanok tanítanak a felsőfokú intézetekben, akik bizonyosan nem arra szegődtek, hogy egy középszerű emberből legalább jót neveljenek. Márpedig ez egy létező szükséglet. Amikor 1972-ben beléptem a Zeneakadémiára, meg voltam döbbenve, hogy milyen alacsony a felvett 32 kolléga egy jelentős részének a zenei írás-olvasás képessége. Szőnyi Erzsébet elmagyarázta, hogy azért vesznek fel ennyi embert, mert a legtehetségesebbek elmennek karmesternek és zenetudósnak, és valakinek meg tanítani is kell majd. Azonban ő és az akkori tanári kar a közepesekből is kitűnő zenészeket és pedagógusokat faragott. A maguk tudásával megtettek mindent.
„Magyarországon az 1989-es rendszerváltás után teljes mértékben elsorvasztották a készségtárgyakat, nemcsak a zenét, a rajzot, egyáltalán mindent, aminek köze van a kreativitáshoz és az élményhez.”
Hol tart most a zenekari képzés ügye?
Még a kormányválás előtt volt egy beszélgetés, ahol a jelenlegi rektor jelenlétében vetettem fel, hogy ha nem lesz zenekari képzés, megszűnik a zenekari utánpótlás, és vagy tudjuk külföldről pótolni, vagy nem tudjuk sehogy, de nem értette meg. Azt válaszolta, hogy mi is úgy lettünk zenekari muzsikusok, hogy oda jártunk. Ez kétségkívül igaz, de most sajnos az a valóság, hogy konziba is nehéz felvenni valóban tehetséges embereket, nemhogy a Zeneakadémiára. Hiába mondjuk, hogy a Zeneakadémiának és minden képző intézménynek nyitni kellene a még létező szimfonikus zenekarok felé. Mi például minden évben hívunk a Weiner konziból fiatalokat egy-egy produkcióra, csináltunk zenekarnevelő kurzust is. Egészen biztos, hogy a zenekari képzést nem a képzőintézményekben, hanem a zenekarokkal karöltve lehet csak működtetni, mi ebben szívesen részt vennénk, és biztos több zenekar hajlandó lenne erre, ahol valóban van nevelési koncepcióval rendelkező zenei vezetés. Ha életben akarunk maradni, akkor ezeket a kérdéseket meg kell tudnunk válaszolni.
