„Szimbolikus értéke vannak annak, hogy mind a Szövetség új elnöke, mind az új helyettes államtitkár vidéki zenekar vezetőjeként érkezik”
Kiss Eszter Veronika
A vidék kontra Budapest ügyet évtizedes, egyre kritikusabbá váló tömegként tolja maga előtt a magyar zenekari szcéna – fogalmazott lapunknak Somogyi-Tóth Dániel, aki másfél évtizede vezeti a Kodály Filharmóniát. A következő időszakának legnagyobb kihívása a zenekarra háruló jelentősen megnövekedett színházi kapacitásigény.
Hogyan értékeled az előző évadot? Mit emelnél ki, ami különösen jelentős vagy emlékezetes volt a zenekar életében?
Intenzív évad után vagyunk, amiben a legjelentősebb vállalkozás talán az évadzáró koncertünk volt, ahol Rachmaninov 2. zongoraversenye mellett Mahler 2. szimfóniáját adtuk elő Alexander Sladkovsky vezényletével, egymás után két koncerten is. Ez a szimfónia – azzal együtt, hogy felejthetetlen élményt nyújtott az előadása – hatalmas előadói apparátusával megfelelő koncertterem és zenekari létszám hiányában, komoly kihívást jelentett úgy a közreműködői gárda biztosításában, mint a színpadra helyezésében.
Tizenöt éve vagy Debrecenben, hogyan értékeled ezt a másfél évtizedet, mit sikerült megvalósítani, mit nem, és mik a további tervek?
Alapvetően mindenképpen eredményesnek és sikeresnek értékelem. Mindenekelőtt muszáj hangsúlyoznom, hogy mind a művészek, mind a művészeti tanács, mind a menedzsment területén professzionális és összetartó csapattal dolgozunk. Ha a tizenöt évet távolabbról nézzük, az biztosan látszik, hogy mindkét együttesünk, a Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus is érdemben erősödött. Ha áttekintjük a legfontosabb területeket, ki lehet emelni, hogy a lehetőségekhez képest jól tudtunk fiatalítani; a közönség létszáma, a bérletesek száma különösen hatalmasat nőtt, zenekar és a kórus városban elfoglalt szerepköre, presztízse lényegesen magasabbá vált, az elismertségük igen erős.
Mindeközben stabilak és megbízhatóak maradtunk a partnereink körében, legyen szó a tulajdonosról, a közönségről, a szakmai kapcsolódásainkról. Az elmúlt másfél évtizedben nálunk nemigen volt fluktuáció, menedzsmentváltás, ami által munkahelyként is megerősödött a Kodály Filharmónia. Mind a munkavállalók, mind az önkormányzat számára a debreceni kultúra egyik legbiztosabb pontjává vált az intézmény – pedig, ha a korábbi időszakokat nézzük, ez bizony nem volt mindig így. Külön kiemelném, hogy hatalmas munka és sokszor nehezen megvívott harcok árán sikerült elérnünk, hogy a tulajdonos önkormányzat támogatásával a Kodály Filharmóniát költségvetési szervből nonprofit szervezetté alakíthattuk át egy konszolidált, tervezhető, a fölösleges bürokráciától mentes rendszer működtetése céljából, ami messzemenően beváltotta a hozzá fűződő reményeinket.
Ha össze kellene foglalni az elmúlt másfél évtizedet, talán tényleg elmondhatom, hogy minden területen előre mentek a dolgok és kedvezőbbé váltak a folyamatok. Most az utolsó hónapokban mégis új helyzet állt elő: a színháznak olyan vezetése lett, amely Debrecenhez méltó formátumú színházat szándékozik fejleszteni, ráadásul a zenés népszínház területén motiváltak a leginkább. Ezt a zenekarra háruló színházi kapacitásigényt már a most induló évadban jelentősen megnöveli a korábbiakhoz képest – a 77 fős zenekari létszámmal, a felépült hangversenyélet mellett ez már nem megoldható. Példátlan az országban a helyzetünk színházi tekintetben; mindig hangsúlyozom, hogy mi vagyunk a jelenlegi létszámmal a legkisebb zenekar, ahol egyszerre van jelen a hangversenytermi és színházi feladatkör. Komoly tétje van számunkra annak, hogy ezt a kihívást hogyan sikerül menedzselni.
Milyen a zenekar anyagi helyzete? Mire számítasz a most kezdődő évad során?
A zenekar anyagi helyzete stabil, ez a tulajdonos önkormányzat elkötelezett és kifejezetten kultúrabarát attitűdjéből fakad. Azonban az önkormányzatokat érintő általános helyzet már Debrecenben is mutatja jeleit, minket sem kímélt; sajnos pont most az év második felében egy jelentős, 60 millió forintos elvonást kell valahogyan kigazdálkodnunk, ami természetesen nagyon megnehezíti a működést. A mindennapi működés kihívásain túl kifejezetten attól tartok, hogy ez hatással lesz az évi végi jutalmakra, amit hosszú évek óta stabilan adunk a művészeinknek – nem szeretném, ha ebben az új helyzetben ez csorbát szenvedne.
A finanszírozási rendszernek jellemzően az önkormányzati pillére dőlt be az utóbbi évek során, mivel maguk az önkormányzatok is nehéz helyzetbe kerültek. Hogyan lehet ezt rövid távon orvosolni?
Ahogy már említettem, a Kodály Filharmónia kifejezetten erős bástyája a debreceni kultúrának. Ennek ellenére minket is érint most ez a bizonyos elvonás, amit mi tisztelettel kezelünk, hiszen tudjuk, hogy ez az önkormányzat sem azért lépte meg, mert nem értékeli a Kodály Filharmónia munkáját, hanem azért, mert jelenleg ők is kényszerpályán vannak. Azt hiszem, attól a helyzettől, ami Pécsen – egy sokkal összetettebb finanszírozási konstrukcióhoz kapcsolódóan – előállt, mi távol vagyunk. Az önkormányzatokat évek óta sújtó gazdálkodási problémák konszolidációjára vannak ígéretek; ha ez megtörténik, és ha az önkormányzat kultúra és zeneművészet iránti elkötelezettsége az eddigieknek megfelelően erős marad, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nálunk a stabilitás a jövőben is megmarad.
Mennyire nagyok a különbségek a vidéki és a fővárosi együttesek között akár a feladatok megoszlásában, akár a lehetőségekben, akár a finanszírozás terén? Milyen nehézségekkel küzdenek a vidéki együttesek?
A vidék kontra Budapest ügyet évtizedes, egyre kritikusabbá váló tömegként tolja maga előtt a magyar zenekari szcéna. Budapesten lényegesen több hivatásos együttes van, mint Európa bármelyik nagyvárosában. Ez a tény önmagában egy örvendetes különlegessége lenne a magyar kultúrának, ha ennek nem áldozata lenne a mindössze 6 hivatásos szimfonikus zenekarral rendelkező vidéki nagyváros zenei élete. A vidék az elmúlt évtizedek forráselosztásának aránytalan és teljesen méltatlan vesztese volt. Ha megnézzük a hozzánk közelebb álló országok, akár a zeneművészet szempontjából különösen releváns, egykori Osztrák-Magyar Monarchiabeli országok jelenlegi zenekari rendszereit, akkor azt látjuk, hogy a cseh, szlovák, osztrák, vagy akár a horvát szisztéma mennyivel arányosabb, átgondoltabb és logikusabb. Nem tudom, van-e az országban bármi, ami annyira aránytalanul Budapest-központú, mint a zenekari finanszírozás. Mégiscsak 2 millió kontra 8 millió lakosról van szó, és az arányok majdnem fordítottak lettek: már közel voltunk ahhoz, hogy 80% Budapest és 20% vidék elosztású finanszírozás történt. Ez a megközelítés biztos, hogy téves, és nem maradhat így. A vidéki zenekaroknak megerősítést kell kapniuk bármilyen olyan kultúrpolitikai folyamattól, amely logikusan próbálja elosztani a területre szánt állami támogatásokat. 2023-ban ugyanezen lap hasábjain már mi is beszélgettünk erről a kérdésről „Szétnyílt az olló” címen, és azt hiszem, akkor sem fogalmaztam meg kevésbé markánsan a véleményemet – azzal is kiegészítve, hogy miközben a szakmánk döntéshozói sokmilliárdos támogatásaikkal elefántcsonttoronyba vonultak (a PFZ-nek több budapesti bérletese van, mint az NFZ-nek!), azt is végignéztük, ahogy Mága Zoltán és hozzá hasonló entertainment szolgáltatások mindeközben milyen pozíciókat értek el a klasszikus zeneművészet közönségkapcsolatainak területén.
„A vidék az elmúlt évtizedek forráselosztásának aránytalan és teljesen méltatlan vesztese volt. Ha megnézzük a hozzánk közelebb álló országok, akár a zeneművészet szempontjából különösen releváns, egykori Osztrák-Magyar Monarchiabeli országok jelenlegi zenekari rendszereit, akkor azt látjuk, hogy a cseh, szlovák, osztrák, vagy akár a horvát szisztéma mennyivel arányosabb, átgondoltabb és logikusabb. Nem tudom, van-e az országban bármi, ami annyira aránytalanul Budapest-központú, mint a zenekari finanszírozás.”
Az új évad programjának kialakítása során kellett kompromisszumokat kötni az anyagi nehézségek miatt?
Az elmúlt 15 évben soha nem számítottam nagy csodákra, általában elég konzervatív évadot szoktunk tervezni; most is így tettünk, és bízom abban, hogy végig is tudjuk vinni. Az intenzív koncertéleten és színházi feladatokon túl két nagy nemzetközi zeneművészeti versenyt is működtetünk egymást váltó években; a Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Versenyt és Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyt – erre a több mint fél évszázados debreceni zeneművészeti feladatkörre jó ideje semmilyen támogatást nem kapunk külön az államtól, hanem a zenekar és az énekkar költségvetéséből gazdálkodjuk ki. De mindenekelőtt a megnövekedett színházi szolgálatszám, mint kritikus anyagi fedezetet igénylő témakör az, amivel most meg kell küzdenünk. Ennek kapcsán különösen érzem annak a jelentőségét, hogy a szcénát érintő reménybeli konszolidáció a szimfonikus zenekarok működtetése terén azt is figyelembe vegye, hogy egy zenekar ellát-e színházi feladatokat, vagy sem, ugyanis ez a tevékenységi kör alapvetően, teljes spektrumon határozza meg egy együttes működési feltételrendszerét.
Mit emelnél ki az új évad programjából?
Sok mindent ki tudnék emelni, de talán egyik legfontosabb benne, hogy a Hungaroton gondozásában megkezdjük Rózsa Miklós klasszikus életművének feldolgozását. Nem most kezdtünk a kiváló magyar komponista műveivel foglalkozni; ez már egy sok éve visszatérő fontos területünk, de ez, az akár összkiadást is célzó misszió mindenképpen mérföldkövet jelent – az évad végén pedig Debrecenben és a Zeneakadémián is adunk koncertet Rózsa születésének 120. évfordulójához kapcsolódóan.
Van-e együttműködés a debreceni egyetemmel, elsősorban a zeneművészeti karral, és egyáltalán melyek a zenekarok lehetőségei és megoldáskeresései az utánpótlás-nevelés terén?
Összességében jó az együttműködés a Debreceni Egyetemmel, számos kiváló művészünk oktat az egyetemen, hidat képezve a zenekar ill. kórus és az egyetem között. A Zeneművészeti Kar növendékeinek szakmai fejlődését évente egy-egy koncerttel segítjük. A hangszeres tanszakok munkáját figyelemmel kísérjük és igyekszünk megszólítani a zenekari munkára alkalmas növendékeket. Ugyanakkor azt látjuk, hogy bizonyos tanszakokra egyre kevesebb a jelentkező, ezért új kezdeményezésként már a magasabb osztályú, arra alkalmas szakiskolai növendékeknek is igyekszünk lehetőséget adni az inspirálódásra. Sikeresnek tartjuk a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének mentorprogramját, bízunk benne, hogy folytatódik ez a remek kezdeményezés.
A kérdés egyre kritikusabb, mert a próbajátékokon egyes hangszerek tekintetében egyre inkább tapasztalható az utánpótlás hiánya, különösen a brácsa, cselló, oboa, bőgő területén – ráadásul, ha a pályázó nem debreceni, vagy Debrecen közeli és meg kell oldania a lakhatását, akkor komoly financiális problémákkal találkozik. De tudjuk, hogy amíg a budapesti és a vidéki zenekarok bérollója nem zárul, addig sajnos nem számíthatunk dömpingre a próbajátékainkon. A pályakezdők alapbére bruttó 465.000 Ft körül van, és még a nyugdíj közeli korban lévő kollégák alapbére sem éri el egy pedagógus gyakornok kezdő bérét.
Személy szerint mit vársz attól a helyzettől, hogy új elnöke van a Szövetségnek, a korábbiaktól teljesen eltérő programmal, aki vidéki zenekarból érkezett?
Tizenöt éve járok a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének közgyűléseire, és az a helyzet, hogy egészen az utóbbi évekig bezárólag az ott folyó vitákat teljesen parttalannak éreztem, mert ellenérdekelt felek alkottak szövetséget. Tagja volt a rengeteg budapesti zenekar, akik egymással sem tudtak közös nevezőre jutni, pláne nem a vidékiekkel; és az egyre növekvő aránytalanságokból fakadó viták kezelhetetlenek voltak. Mindig elment fél nap úgy, hogy mindenki mondta a magáét, de semmilyen esélye nem volt a párbeszédnek. A „fogjunk össze és együtt lépjünk fel” sokat hangoztatott mondat különösen üresnek hatott, hiszen a tagok alapvetően voltak ellenérdekeltek egymáshoz képest. Új helyzetet az hozott, amikor bizonyos, természetesen kivétel nélkül budapesti zenekarokat az állam kiemelt a „rendszerből” és elkezdte azokat saját tulajdonú gazdasági társaságokként külön juttatásokban részesíteni. Ezzel elvált a búza a pelyvától: hirtelen kikerültek az asztalra azok ellentétek a Szövetségben, amelyek addig kimondatlanok maradtak, noha sokan pontosan érzékeltük ezeket. Ekkor azok a zenekarok, amelyek helyzete a kiemelkedő állami támogatás révén biztossá vált, hirtelen kiléptek zenekari szövetségből, és azok küzdöttek tovább, akiknek nem állt helyre a finanszírozásuk. Bár még így is sok érdekellentét maradt, jelentősen tompultak a különbségek, és innentől a MSzZSz is elkezdett magára találni, hiszen alapvetően károsult zenekarokat fogott össze.
Horváth Zsolt az egyik legnagyobb tehetségű és formátumú menedzsere a hazai kulturális szcénának – biztos vagyok abban, hogy nem csak a zeneművészetnek, hanem a teljes magyar kultúrának. Zsolt olyan zeneművészeti tudással, hatalmas teremtő erővel rendelkező csúcsvezető, aki messze túlmutat azon a csodán, amit Pécsen megalkotott – a világ bármely pontján a legnagyszerűbb zenekarigazgató lenne. Azt hiszem, régóta ő volt az ideális elnök, de ennek most el is jött az ideje. Elnöksége garancia a hatékonyságra, az érdekérvényesítésre; nagyon bízunk abban, hogy a területünk objektív valóságát meg tudja ismertetni a döntéshozókkal.
„A „fogjunk össze és együtt lépjünk fel” sokat hangoztatott mondat különösen üresnek hatott, hiszen a tagok alapvetően voltak ellenérdekeltek egymáshoz képest. Új helyzetet az hozott, amikor bizonyos, természetesen kivétel nélkül budapesti zenekarokat az állam kiemelt a „rendszerből” és elkezdte azokat saját tulajdonú gazdasági társaságokként külön juttatásokban részesíteni.”
Hosszú idő óta először van önálló kulturális minisztérium és zeneművészetért felelős helyettes államtitkár. Popa Gergely a vidéki zenekari életből került ebbe a pozícióba. Mit vársz ettől a helyzettől?
Szimbolikus értéke van annak, hogy mind a szövetség új elnöke, mind az új helyettes államtitkár vidéki zenekar vezetőjeként érkezik. Hatalmas öröm, hogy lett önálló kulturális minisztérium, és lett olyan helyettes államtitkár, aki kifejezetten zeneművészettel foglalkozik –ilyen nagyon régóta nem volt, ez önmagában is jelentős lépés. Nyilvánvalóan nagyok a Popa Gergelyhez fűzött remények, ráadásul abban is biztos vagyok, hogy őt is el fogja érni az a fajta lobbi, ami eredményesen működtette ezt a személyre szabott és aránytalan finanszírozási rendszert az elmúlt években. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy ha valaki, ő képes lesz tiszta struktúrák mentén és objektíven újragondolni a teljes magyar zenekari szisztémát, és létrejöhet egy magas színvonalú, hosszú távon is kiszámítható, tervezhető és a magyarországi zeneművészeknek életpályamodellként szolgáló rendszer. Ő erre kapott mandátumot, és biztosak lehetünk benne, mind a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, mind Elnök úr részéről minden szakmai támogatásra számíthat, bármikor is szüksége lenne rá.
