„Az utolsó hetekben vagyunk, amikor a döntési helyzetben lévőknek biztosan át kell gondolniuk, hogy miként vélekednek a PFZ jövőjéről”

Kiss Eszter Veronika

Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója lett a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének a közelmúltban megválasztott új elnöke. Lapunk nemcsak az elnöki programjáról és céljairól kérdezte, hanem a PFZ új évadáról is, amely sosem látott nehézséggel indult: a korábbiakhoz képest mintegy 550 millió forintos elvonás teszi kritikussá az évad megvalósítását.

Hogyan értékeli az előző évadot? Mit emelne ki, ami különösen jelentős vagy emlékezetes volt a zenekar életében?

Rendkívül sikeres volt a Pannon Filharmonikusok előző évada, amit „ALL-IN” címmel hirdettünk meg. Mind szakmai és kapcsolatépítési vonatkozásban – értem ezalatt az új művészpartnereket –, mind pedig számosságában és közönségelérésben az egyik legattraktívabb éve volt a Pannon Filharmonikusok néven dolgozó társulat elmúlt 23 éves történetének. Azzal együtt, hogy a szezon végén a nyilvánosság előtt is fel kellett vállalnunk, hogy komoly anyagi nehézségeink vannak. A záró előadásunk, amely a Prokofjev Rómeó és Júlia balett színpadi előadásaként lett meghirdetve, végül a zenekari árokban játszva, de üres színpaddal valósult meg. A zenei anyag teljes egészében megszólalt, ugyanakkor az üres színpadképpel azt jeleztük szimbolikusan a nyilvánosságnak, hogy valami nincs rendben a finanszírozásunkkal. Ugyanakkor az évad maga teljeskörű volt és kiemelkedően sikeres, bízunk benne, hogy nem az utolsó volt.

Hogy áll most a PFZ anyagi helyzete?

Tulajdonképpen erről csak a legszikárabb szavakkal lehet és érdemes beszélni. A Pannon Filharmonikusok most átlátható anyagi helyzete azt vetíti előre, hogy október végéig működőképes az együttes, és szűk két hónapunk van arra, hogy a zenekar működését támogató államháztartási szereplők, a központi- és az önkormányzat megoldást találjon arra a nehézségre, amely előállt. Én magam a széles nyilvánosság teljeskörű tájékoztatásának az útvonalát választottam ebben a témában május környékén, amikor ez igazán kézzelfoghatóvá vált. Annak okán döntöttem így, hogy egy hazai, magasan pozícionált nemzeti minősítésű szervezet történései közügyek, hiszen közpénzből finanszírozzák és társadalmi szerepkört lát el. A működésünk tehát közszolgáltatás. Így nemcsak a sikerei, nemcsak a szakmai tevékenysége, hanem a működésének minden egyes eleme transzparens kell, hogy legyen, így tehát közügynek tartom.

Mi történt pontosan?

A hazai együttesekhez hasonlóan a mi működésünk is három finanszírozási lábon áll: az egyik a tulajdonosi (önkormányzat) támogatás, másik a központi költségvetési támogatás, a harmadik a saját bevétel. Utóbbira büszkék is vagyunk, a PFZ kimagasló saját bevételi eredményt képes évről-évre realizálni. Művészzenekarként ez dicséri a művészeti tevékenység, a piacismeret és a közönségvonzás szinergiáját. A központi költségvetési támogatásunk abban a körben, amelyben a támogatott zenekarokat értelmezhetjük, a magasabbak közé tartozik. Csak magyarázatképpen mondom: a hazai zenekarok közpénzből való támogatása nagyon heterogén, két nagy csoportot különböztetünk meg: vannak az államnak saját zenekarai Budapesten, a minisztérium alá közvetlenül tartozó ún. tárcaintézmények, és van az összes többi zenekar, amelyek más-más tulajdonosi körrel rendelkeznek. Ezeket a központi költségvetés nem tulajdonosként tartja fenn, hanem támogatóként. Vidéki együttesként ebbe a körbe tartozunk mi is. Ezek között a zenekarok között a PFZ nagyon jelentős összeggel tudhatja maga mögött a magyar kulturális kormányzatot. A nehézség a harmadik és legfontosabb elemmel merült fel: a pécsi önkormányzat tulajdonosi, vagyis fenntartói támogatása a korábbi évek nagyságrendjének 15 százalékára zsugorodott. Ez a 85 százalékpontnyi kiesés – ami nominálisan mintegy 550 millió forintot jelent – olyan volumenű, amely meghaladja annak a lehetőségét, amelyet bármely hazai zenekar saját hatáskörben meg tudna oldani és pótolni. A PFZ számára ez egy sakk-matt helyzet, amely májusban, a városi költségvetés elfogadását követően jutott a tudomásunkra. Azóta próbáljuk a tulajdonossal és az újonnan felállt kormánnyal értelmezni ezt a helyzetet, és valamiféle megoldást találni. A 2026-ban magunk mögött hagyott 8 hónapját a beérkező központi állami támogatásunk és a korábbi években felhalmozott nagyon jelentős eredménytartalékunk finanszírozta. E kettő forrás október végére elfogy. Az utolsó hetekben vagyunk tehát, amikor a döntési helyzetben lévőknek biztosan át kell gondolniuk, hogy miként vélekednek a PFZ jövőjéről. Azt, hogy még mindig működhetünk ebben az évben, önmagában egy jelentős menedzsmentsikernek tartom, ugyanakkor a továbbiakért a felelősség a magyar kultúrpolitikát és a városvezetést terheli.

„A pécsi önkormányzat tulajdonosi, vagyis fenntartói támogatása a korábbi évek nagyságrendjének 15 százalékára zsugorodott. Ez a 85 százalékpontnyi kiesés – ami nominálisan mintegy 550 millió forintot jelent – olyan volumenű, amely meghaladja annak a lehetőségét, amelyet bármely hazai zenekar saját hatáskörben meg tudna oldani és pótolni.”

Hogyan sikerült a jelenlegi, anyagilag bizonytalanabb időszakban az évadot összerakni?

Adekvát kérdés, ugyanakkor magától értetődő, hogy a PFZ egy teljes értékű, a korábbiakkal azonos összetettségű évadot állított össze. A Pannon Filharmonikusok nemzeti minősítése kapcsán közszolgálati szerződéssel kapcsolódik Pécs városához és a magyar államhoz külön-külön. A szerződéseink 2035-ig szólnak, most január 1-jén hosszabbította meg Pécs város önkormányzata tíz évre, és az állami is egy hosszú távú, a tevékenységünket számszakilag és minőségileg is leíró szerződés. Ezek előírják a kvázi közszolgáltatásként megrendelt koncertek számát, típusát, vagyis a teljes szakmai tevékenység kereteit, a megvalósításra kerülő művészeti tartalom kivételével. Nekem igazgatóként az a dolgom, hogy ennek a szerződésnek a szellemében működtessem az együttest és állítsam össze az évadot. Az alapító okiratunk rögzíti, hogy országos hatáskörű együttes vagyunk, ebben szerepel a budapesti jelenlétünk, a Müpában tartott bérletsorozatunk is, ezektől tehát eltérni nem tudunk, és nincs is szándékunk. Egész egyszerűen nem tettünk semmi mást, mint a helyes és normál működés szellemében összeállítottuk az évadot, melyet Mozaik címmel hirdettünk meg. Természetesen a közreműködő partnereknek nyíltan beszéltem a nehézségekről, és ennek tudatában vállalta minden művész a fellépést, feltéve, hogy adott esetben a pénzügyi vonatkozásokkal nehézség lehet. A korábbi munkánk visszaigazolásának tartom, hogy egyetlen magyar vagy külföldi művész sem volt, aki ennek a hírnek vagy fenyegetettségnek az ismeretében kilépett volna az együttműködésből. A most meghirdetett évad szakmaiságában, műfaji sokszínűségében, partnerhálózatában pont olyan összetett, mint ahogy a korábbi években megszokhattuk a zenekartól.

Miket emelne ki az évad programjából?

Több mint negyven nagyzenekari produkciót tartalmaz ez az évad, mindegyik egyedi, nehéz ebből bármit is kiemelni. Elsőként mégis egy koprodukció, mint újdonság kerülhet előtérbe. A Müpa meghirdette a Solti György Nemzetközi Karmesterversenyt, amelynek az elődöntői Pécsett lesznek a Kodály Központban, a PFZ közreműködésével. Ez egy nagyon izgalmas feladat, melyhez több ponton is kapcsolódunk, hiszen Vass András állandó karmesterünk a lebonyolító szerkesztőbizottság, korábbi vezető karmesterünkkel, Bogányi Tiborral együtt pedig a zsűri tagja is. Novemberben szívünknek szép emlékként Kocsis Zoltánra, egykori első állandó vendégkarmesterünkre ősbemutatóval emlékezünk, halála 10. évfordulójának előestéjén. Balogh Máté egy új zongoraversenyt írt erre az alkalomra, amelynek Balog József lesz a szólistája. Szintén a Müpával és a Nemzeti Énekkarral közös hangversenyünket említeném még, a Liszt Ünnepen Liszt Ferenc Krisztus-oratóriumát szólaltatjuk meg együtt, és ezt elvisszük a már öt éve működő Musikvereinbeli koncertjeink egyikére is Bécsbe. Természetesen tavasszal is sok érdekes koncert lesz, de ha erre a naptári évre koncentrálunk, akkor mindenképpen meg kell említenem, hogy december 10-én vezető karmesterünk, Kesselyák Gergely vezényletével ünnepeljük a zenekar 215 éves születésnapját. Ez egy ünnepi esemény, ugyanakkor annak felmutatása is, hogy egy ilyen hosszú kontinuitással működő együttesnek van társadalomformáló szerepe, és közös kulturális értékünk. Számos közösségi esemény kapcsolódik majd ehhez a koncerthez, nagyon várjuk a tavaszi eseményeket is, az évad végére pedig egy Verdi Nabuccot tervezünk, bízom benne, hogy meg is valósulhat, és nem lesz üres az árok…

Van-e együttműködés a pécsi zeneművészeti karral, és egyáltalán melyek a zenekarok lehetőségei és megoldáskeresései az utánpótlás-nevelés terén?

A PFZ-nek és a Pécsi Tudományegyetemnek 15 évre visszanyúló stratégiai együttműködése van, amelyet a rektorátussal kötött szerződés szabályoz. Ennek megújítása történt meg épp idén júliusban a PTE új rektorával, Prof. Dr. Fábián Adriánnal, aki idén nyáron kezdte el a rektori ciklusát. Azért indítok innen, mert a zenekar és az egyetem kapcsolata nem korlátozódik a művészeti karra. Több kara is érintett együttműködésben, mivel az egyetem jelentős jegykontingenst biztosít az egyetemi polgárok számára a PFZ koncertjeire, így ők az egyik legnagyobb látogató bázisa a zenekarnak. Fogadunk közgazdász, jogász, társadalomtudományokkal foglalkozó gyakornokokat, és a PTE Alumni a budapesti koncertjeinken tartja tagjai és partnerei számára a találkozókat. Az egész egyetemet érintő stratégiai gyakorlatot alakítottunk tehát ki az elmúlt 15 év alatt. A legszorosabb és legintenzívebb együttműködés a művészeti karral van. A művészeti kar teljes spektrumú képzést kínál, hiszen zeneművészeti, képzőművészeti, illetve színház- és filmművészeti intézete is van, mindhárommal szoros kapcsolatban vagyunk. Primér módon a legszorosabb a kapcsolat természetesen a zeneművészeti intézettel, ahol több művészünk is oktat. Ami az utánpótlás nevelést illeti, igyekszünk megtalálni a lehetőségeket, ahol professzionális együttesként segíthetjük a fiatal művészhallgatók fejlődését és szakmaorientációját. Fontos kiemelni, hogy a hallgatók reményei és vágyai ritkán tudnak megvalósulni munkahelyként a PFZ-nél. Sajnos ez nem rajtunk múlik, hiszen a művészeti oktatás merítése és a végzős hallgatók felkészültsége országos probléma. Nehéz megtalálni a kapcsolódási pontot az itthon végzett hallgatók kvalitása és a professzionális együttesek igényei között. Csak néhányan vannak azon az előrehaladott felkészültségi szinten, hogy be tudnak kapcsolódni a PFZ egy-egy szakmai munkájába, de ez nem általános. Nagyon sok programot kínálunk nekik, passzív programokat is, ami azt jelenti, hogy próbákat látogathatnak és láthatják a világsztárokat dolgozni, amit rendkívül hasznosnak tartok.
A területen sok a nehézség, új szemléletre lenne szükség, és természetesen zenekari zenész képzésre is, ezekről muszáj a szakmánknak nyíltan beszélni. Komoly problémák mutatkoznak a zeneművészetet hivatásként választók számában, ami ugyan az oktatás nehézségének tűnik, azonban nekünk is fontos, mert mi vagyunk a felvevő munkaerőpiac. A szakmánk egy ökoszisztéma, melyben elemi hatással vagyunk egymásra. Pontosan tudjuk, az érettségizett fiataloknak rendkívül jelentős százaléka nyugat-európai egyetemeket választ, végzés után pedig nem jön haza. Ez nem ördögtől való választás, én szintén ezt az utat választottam, és a rendszerváltás után Bécsbe mentem egyetemre. Az évfolyamomból egyedül jöttem vissza. A rendszerváltás óta eltelt 36 év, és erre a jelenségre a magyar felsőoktatási szcéna nem tudott visszatartó megoldást találni. A hazai felsőoktatás nem rendelkezik elegendő forrással arra, hogy a legszínvonalasabb oktatói gárdát biztosítsa, a hazai muzsikus életpálya pedig nem elég vonzó egzisztencia a fiataloknak. A kettő együtt azt eredményezi, hogy sem a nyugaton elérhető magas oktatási színvonallal, sem a várható életminőséggel nem tudunk versenybe szállni. A hazai zenekarok esetében ez komoly utánpótlás problémát okoz, mert itthon nincs megfizethető minőség, külföldről pedig nehéz a hazai egzisztenciális körülmények közé kvalitásos munkaerőt szerződtetni. A felsőoktatási intézmények nem képesek azt a színvonalat biztosítani ezen a téren, amelyre a magyar előadóművészeti életnek szüksége van, és jó néhány hiányhangszert is tudunk már említeni: nagybőgő, oboa, fagott. Országos és összetett ez a téma, Pécsett sincs másként, mint az ország más pontjain.

Irányváltás
„Újra kell pozícionálni a hazai professzionális zenekari zenész létet és ennek a társadalmi státuszát”

Ön lett a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének az új elnöke a legutóbbi tisztújításon. Mik a legfontosabb céljai elnökként? Miben szeretne mindenképp kontinuitást, és miben változást?

Megtiszteltetésként élem meg, hogy elnökké választott a szövetségünk, őszintén el kell mondanom, hogy ambicionáltam a feladatot, és egy nagyon attraktív, cselekvő, új utakat javasló programhoz kértem a társaim támogatását. A célom többfókuszú. Talán a legfontosabbnak azt tekintem, hogy a zenei előadóművészeti szervezetekről, a szimfonikus zenekarok világáról egy sokkal intenzívebb, nyitottabb, ha kell, provokatívabb kommunikációt valósítsunk meg. A társadalmon belül nagyon zárt közösség vagyunk, egy kis réteg, a Szövetség pedig eddig úgy pozícionálta magát, aminek egyetlen célcsoportja van, akivel kommunikál, ez pedig a mindenkori kulturális kormányzat. Természetesen továbbra is a legfontosabb szereplő az egyeztetésekben és az együttműködésben a kormányzat, de azt javaslom, hogy a Szövetséget értelmezzük egy kicsit másképp. Én arra törekszem, hogy a korábbi gyakorlattal szakítva ne csupán a vezetők szakmai egyeztetésére alkalmas szövetség legyünk, hanem képviseljük a 2300 hivatásos zenekari művészt, az egész szcénát. Ha úgy tetszik, a Szövetség lásson el szakmai érdekvédelmi feladatokat úgy, hogy összegzi a 2300 ember pályaívét befolyásoló témákat, és megjeleníti ezeket a társadalmi diskurzusban. Sokáig támaszkodtunk arra, hogy a nem zenész társadalomban létezik egy passzív tudás arról, hogy mik is valójában az előadóművészeti szervezetek, azon belül a szimfonikus zenekarok, mit jelent a minőség, mi tartozik a magaskultúrához, mi művészet és mi nem. Én magam aktívan kommunikáló művész vagyok, és az a tapasztalatom, hogy ezek a kérdések nem mindenki számára egyértelműek. Nem is lehetnek azok, hiszen nem fekete-fehér kérdésekről van szó. Elemi érdekünk, hogy segítsük a környezetünket abban, hogy tudjon különbséget tenni egy nagyformátumú szimfonikus zenekar tevékenyége, az amatőr zenekarok működése és egy alkalmi zenei performansz igényei között. Az adófizető társadalom egészével, és a kultúrát fogyasztók szűkebb, mégis nagyon összetett körével is érdemes kapcsolatba kerülnie a Szövetségnek, akár piackutatásról, társadalmi elfogadottságról vagy jövőképről gondolkodunk. Van olyan ágazati megjelenési lehetőség, ahol közös stratégiával, egyeztetett kommunikációs tartalmakkal kiléphetünk a zenei közélet és a széles nyilvánosság elé. Másfelől egy szövetség arra is való, hogy a szakmát érintő valamennyi területnek egyfajta tudásösszegző bázisa legyen, amolyan szakmai kamara, amely képes rálátni és rámutatni azokra a területekre, amelyeket a kormányzatnak felmutatva elérhetjük, hogy módosítva legyenek. A korábbi gyakorlatunk formalizált működését és a minimumként megnevezett közös nevezők mentén való együttműködést szeretném sokkal aktívabbá tenni.

„Az elmúlt években a zenei életet is érintő kormányzati és ahhoz kapcsolódó kultúrpolitikai sajátosságok és mozgások elvezettek ahhoz, hogy jónéhány együttes kilépett a Szövetségből. Én a most létrejött helyzetet már egy új szituációnak látom, és úgy gondolom, mindenkinek előnyös és előremutató, ha az együttműködésben keresi a jövőjét.”

Ösztönözni fogom, hogy a zenekarok között jelentős tudás-átadás alakuljon: számos „best praxis” van a zenekaroknál, úgy a működést, mint a szervezést vagy éppen az edukációt illetően. Lépjünk túl azon, hogy a Szövetségben a munkában részt vevő igazgatók tartanak csak kapcsolatot, ők folytatnak egymással diskurzust. Hirdetni fogunk olyan programot, amelyben a különböző szakterületek is egyeztethetnek, a menedzsment és a gazdasági vezetők is legyenek egymással intenzívebb kapcsolatban. Nem megkerülendő az egyik legfontosabb téma, hogy ma a Szövetség nem teljeskörű, nem tudhatja tagjai sorában az ország valamennyi szimfonikus zenekarát. Soha nem volt teljes, bár a zenekarok döntő többsége tagja volt a Szövetségnek. Az elmúlt években a zenei életet is érintő kormányzati és ahhoz kapcsolódó kultúrpolitikai sajátosságok és mozgások elvezettek ahhoz, hogy jónéhány együttes kilépett a Szövetségből. Én a most létrejött helyzetet már egy új szituációnak látom, és úgy gondolom, mindenkinek előnyös és előremutató, ha az együttműködésben keresi a jövőjét. Szövetségünk várja vissza a kilépett tagokat, és elnökként a kilépett együttesek vezetőivel erről folyamatos egyeztetések is vannak.

Mennyire vonzó pálya a fiataloknak a zenekari zenészi státusz Magyarországon?

Újra kell pozícionálni a hazai professzionális zenekari zenész létet és ennek a társadalmi státuszát. Példaként azt a folyamatot tudnám említeni, ahogy az orvostársadalom újrapozícionálása érdekében rendezték a béreket és kivezették a hálapénzt. Ma a zenekari zenészek döntő többsége a magyarországi diplomás átlagbér 70 százaléka körül kap kézhez. Szükséges egy pragmatikus egyeztetést folytatni a magyar kormányzattal arról, hogy egyetértünk-e abban, hogy a zenekari zenész vagy a hivatásos együttesben éneklő kórustag közszolgáltatást végez, hiszen a magyar társadalom hasznára végzi a munkáját. Mindezt a tevékenységet az átalagosnál nagyobb egyéni befeketést követően tudja hivatásszerűen teljesíteni, értem ezalatt a hosszúra nyúlt tanulmányokat és a gyerekkortól gyakorlással töltött időt. Az egzisztenciális pozíciója mindezek ellenére egy alsó középosztálybeli társadalmi státusznak felel meg. Ez társadalompolitikai kérdés. Meggyőződésem, hogy a művészeti területen dolgozóknak a hasznossága és a magyar jólléthez hozzáadott értéke sokkal magasabb annál, mint amit visszatükröz a jelenlegi bérezés. Nem onnan kell megközelíteni a kérdést, hogy lehet-e egy picit növelni a zenészek fizetését, hanem szélesebb spektrumú egyeztetést kell elvégezni arról, hogy mit jelent ez az ágazat a magyar társadalomnak, illetve meg kell vizsgálnunk és rendeznünk kell a szervezeti kereteket és az egzisztenciális feltételeket is. A szakmánkban rendkívül elhivatott emberek dolgoznak, de nem lehet egy egész ágazat sikerét, hatékonyságát és létrehozott értékét arra alapozni, hogy a benne lévők elhivatottak és a körülményektől függetlenül végzik a munkájukat. A rendkívül sok befektetést igénylő zenei pályát csak akkor tudjuk vonzóvá tenni, ha a teljes zenei élet ökoszisztémáját egyben nézzük, a zeneóvodától a doktori képzésen át a hivatásos együttesekig, beleértve ennek a kulturális iparban való elhelyezkedését, értem ezalatt a közönségvonzását, a társadalomra gyakorolt hatását. Ezen a területen komoly elmaradásaink, teendőink vannak. A Szövetség elnökeként arra törekszem, hogy különböző fórumokon képviseljük a szakmát, és a diskurzusokba vonjuk be az ökoszisztéma többi szereplőjét is. Ennek kiváló példája, amelyet Zsoldos Dávid, a Magyar Zenei Tanács elnöke kezdeményezett, amikor a választások után munkacsoportok álltak fel az ágazat különböző területeiről, amelyek egymással is egyeztetnek. Ha nem kezeljük prioritásként, hogy változtatnunk kell, hanem továbbra is mindenki teszi a dolgát a maga területén, akkor ebben a történetben vesztesek leszünk. Többre van szükség, mint a mindennapos működés folytonosságának a biztosításához.

Mekkora a különbség a vidéki és a fővárosi együttesek között akár a feladatok megoszlásában, akár a lehetőségekben, akár a finanszírozás terén? Milyen nehézségekkel küzdenek a vidéki együttesek, és milyen sürgős megoldási javaslatai vannak a helyzet javítására?

Azon dolgozunk jelenleg, hogy a kormányzat asztalára le tudjunk tenni egy helyzetelemzést és egy javaslatcsomagot. A szimfonikus zenekarok feladataikat tekintve valóban különböznek, kezdve azoktól, amelyek jelentős nemzetközi jelentétet tudnak felmutatni, egészen azokig a városi zenekarokig, amelyeknek az aktivitása elsősorban lokális jelentőségű. Ugyanakkor a zenekarok feladatellátásának körülményei nem ebből a sajátosságból következnek, hanem abból, hogy az adott együttes fenntartó tulajdonosa milyen lehetőségekkel rendelkezik, és hogy az adott korszak kultúrpolitikája mennyire preferálta azokat. Ez így elfogadhatatlan és helytelen is. Az alapállításunk az tehát, hogy közfeladatot látunk el, és bár a feladatok tekintetében vannak különbségek, mégis alapvetően azonosak abban a tekintetben, hogy a közfeladathoz a biztonságos finanszírozási keret kialakítása törvényszerű. Annak is előre kell terveznie, aki nemzetközi koncerteket szeretne lekötni, és annak is, aki városi koncerteket ad. Itt mindjárt meg is jegyezném, hogy városi funkciót ellátó zenekara nemcsak a vidéknek van, a főváros több együttese is Budapest vonzáskörzetében végzi a tevékenységét. Ezért tehát a vidék-Budapest megkülönböztetés a szakmai működést illetően biztos, hogy nem helytálló. Az anyagi kondíciókat illetően viszont nagyon is az, mivel hagyományosan a vidék zenei élete a források 30 százalékát, míg a budapestiek a 70 százalékát kapják. Itt fontos megjegyeznem, hogy Magyarországon jelenleg az európai szinthez képest tulajdonképpen csak alulfinanszírozott zenekarok vannak.

„Az előadóművészeti törvény legnagyobb problémája nem az, ami benne van, hanem az, ami nincs benne. A javaslatunk része egy új minősítési rendszer, a feladatkörök transzparens leírása, a finanszírozási struktúrák meghatározása.”

Teljesen helyénvaló tehát, hogy van néhány kiemelt együttes, amelyik a nemzetközi szcénához méltó körülmények között kíván működni. Látnunk kell azonban, hogy több zenekar nehéz helyzetben van, és teljesen mindegy finanszírozási szempontból, hogy melyik együttes az állami és melyik önkormányzati fenntartású, hiszen az állam és az önkormányzat is az államháztartás költségvetéséből él. Jelenleg az egyik problémát éppen az adja, hogy ezen a téren az állam és az önkormányzat együttműködése csak névleges, a felek nem is tudnak egymás elképzeléseiről, és ezen változtatni kell. Azt javasoljuk a kormánynak, hogy nyissa ki az előadóművészeti törvényt (EATV), vigye a parlament elé, tegyen abban változásokat, különös tekintettel azokra a pontokra, amelyek már elavultak, és a jelenlegi megváltozott helyzetben nem működőképesek. Másrészt rá kell mutatnunk azokra a pontokra is, amelyeket ez a törvény egyáltalán nem szabályoz, pedig szükséges lenne. Ha röviden akarom megfogalmazni, az előadóművészeti törvény legnagyobb problémája nem az, ami benne van, hanem az, ami nincs benne. A javaslatunk része egy új minősítési rendszer, a feladatkörök transzparens leírása, a finanszírozási struktúrák meghatározása. Ha ez megvalósulna, akkor a vidéki és a fővárosok közötti különbségeket is rendezni lehetne annak érdekében, hogy a kvalitás és az ellátott feladat alapján működjön a finanszírozás, és ne a helyrajzi szám határozza meg a támogatás mértékét.

Melyek lehetnek a zenekari finanszírozás újragondolásának lehetőségei, irányvonalai?

A legégetőbb kérdés, hogy 2027-ben mekkora forrással rendelkezik az ágazat, és ezt követi rögtön a következő: mi lesz a központi állami forrás elosztásának új mechanizmusa? Az államtól hat különböző forrásból érkeztek a támogatások a zenekarokhoz, ebből a két legnagyobb a területen lévő állami normatív támogatás, valamint a szakmában „Vashegyi-keretként” emlegetett többlettámogatás. Míg a normatív támogatást a korábbi Zenei Bizottság a hatályos EATV szellemisége szerint, de azt nem teljeskörűen betartva osztotta szét, addig a mára nominálisan nagyobb összeget jelentő többlettámogatás miniszteri keretként, nem transzparens elvek alapján osztották el. A legégetőbb kérés az államigazgatás felé, hogy ezt a két forrást egységesen kezelje, és a hatályban lévő EATV elvei alapján ossza szét.

Ha összehasonlítjuk a tíz évvel ezelőtti s a jelenlegi helyzetet ezen a téren, akkor tehát azt látjuk, hogy a támogatások megítélésére személyre szóló döntési és pénzelosztási rendszer valósult meg. Ez vállalhatatlan különbségeket hozott létre. A különbségek másik aspektusa, hogy míg 2010 környékén egy önkormányzati zenekar forrásainak túlnyomó része a saját önkormányzatának a támogatásából állt, addig 2015 környékére ez azonos mértékű lett az állami támogatással, jelenleg pedig ott tartunk, hogy kivétel nélkül mindenhol az állami intenzitás a magasabb. Ennek véletlenül sem az az oka, hogy az adott városvezetés kevésbe tartja fontosnak a saját zenekarát, hanem az, hogy az önkormányzatok pénzügyi és gazdasági lehetőségei jelentősen beszűkültek a központi költségvetéssel szemben. Ez messze túlmutat a zenei szcénán, alapvetően az állam és az önkormányzat relációjáról szól, de a következménye a szimfonikus zenekari életben meghatározó módon csapódik le. Ma ugyanis nincs egyetlen olyan önkormányzat sem, beleértve a fővárost is, amely képes lenne egy ilyen együttes forrásszükségleteit biztosítani. Amíg az állam és az önkormányzat nem próbálja meg közösen kialakítani egy új támogatási rendszer alappilléreit, addig a zenekarok vegetálnak és sodródnak, de tervezhetőséget, hosszú távú elképzeléseket nem tudnak megvalósítani.

„A támogatások megítélésére személyre szóló döntési és pénzelosztási rendszer valósult meg. Ez vállalhatatlan különbségeket hozott létre.”

Van újra kulturális minisztérium, sőt, külön zeneművészetért felelős helyettes államtitkár, aki ráadásul vidéki zenekar éléről, a szövetség elnökségéből került a minisztériumba. Ez mennyiben tudja segíteni a kormányzattal való együttműködést? Mit remélnek ettől az új felállástól?

Örömmel üdvözli a szcéna Popa Gergely helyettes államtitkári kinevezését és a zeneművészeti szakállamtitkárság létrejöttét. Számos vonatkozásban hatékony és gyors beavatkozást igényel az ágazatunk. Azt látjuk, hogy a kormányzat ezt felismerte és segíteni kívánja. Popa Gergő személyében egy olyan szakember érkezett ebbe a pozícióba, aki mind szakmai felkészültségében, mind tapasztalatában, mind pedig emberi attitűdjében alkalmas erre a feladatra, élvezi a szakma bizalmát. Rengeteg időt tudunk megspórolni, hiszen „egy nyelvet zenélünk”: azonnal elkezdhetjük az operatív munkát, átlépve azt a hosszabb fázist, amikor az adminisztráció ismerkedni szokott a területünkkel. Nagyon optimisták vagyunk.