„Szakmai döntésekre és tervezhetőségre van égető szüksége a zenei életnek”
Interjú Zsoldos Dáviddal, a Magyar Zenei Tanács elnökével
Kiss Eszter Veronika
A zenei élet mindennapjaiban kialakult feszültségek megoldása tekintetében a társadalom és a szakma is egységes: az emberek egy európai keretrendszerre, transzparens folyamatokra, szakmai érvek alapján történő döntésekre szavaztak, a konkrét kérdések többségében pedig megvan a szakmai konszenzus, szakmai döntéseket és tervezhetőséget szeretnének. A Magyar Zenei Tanács felkérésére jelenleg öt munkacsoportban harminc szakember dolgozik a jogszabályok és finanszírozási rendszerek újragondolásáról. A megoldási javaslatokról és a várható változásokról Zsoldos Dávidot kérdeztük.
Milyen várakozás előzi meg a kormány első intézkedéseit a kultúra területén? Személy szerint mire számítasz az előzetes megnyilatkozások alapján?
Érezhetően nagy a csodavárás – ami nem meglepő, hiszen az elmúlt években óriási feszültség halmozódott fel a kulturális életben is. Erre még rátett egy lapáttal, hogy a leghangosabb botrány az NKA pénzosztogatásához kapcsolódik, így már nemcsak a muzsikusokra, hanem az egész társadalomra igaz, hogy ma a kulturális támogatásokról Mága Zoltán és a pártkassza milliárdjai jutnak mindenki eszébe. De együtt éltünk a közmédiában szigorúan betartatott tiltólistákkal, a szakmai listákat semmibe vevő, politikailag kontrollált állami díjakkal, a SZFE szétverésével és a Zeneakadémia éhkoppon tartásával, az NKA-ban a minimális keretösszegű pályázatokkal. és az önálló zenei kollégium eltűnésével is. Általában véve egy kézi vezérelt és a képtelenségig átpolitizált irányítás alatt működött a kulturális szegmens – ebből pedig automatikusan következnek a szakmailag hibás és sokszor morálisan is vállalhatatlan döntések.
„A mi dolgunk is, hogy rámutassunk: mi az, amit akár egy miniszteri aláírással azonnal jobbá lehet tenni; mi az, amihez már törvényelőkészítés, adott esetben több tárca bevonása szükséges; és mi az, amibe úgy kell most erőforrást tenni, hogy csak hosszú távon térül meg.”
Ami a jövőt illeti, én erősen optimista vagyok, mert az világos, hogy egy európai keretrendszerre szavaztak az emberek: transzparens folyamatokra, szakmai érvek alapján történő döntésekre. Az eddigiekből – beleértve a megnevezett vezetőket – ráadásul úgy látom, hogy erre is számíthatunk. Hatalmas, és talán az utolsó lehetőség ez a számunkra, hogy a kulturális élet – benne különösen a művészetoktatás – sebei begyógyuljanak, és megépüljenek azok a keretek, amelyekben a következő évtizedekben alkotni, dolgozni lehet. De az is nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben – új struktúra, új emberek – ez nem hetek, de még csak nem is néhány hónap kérdése. A mi dolgunk is, hogy rámutassunk: mi az, amit akár egy miniszteri aláírással azonnal jobbá lehet tenni; mi az, amihez már törvényelőkészítés, adott esetben több tárca bevonása szükséges; és mi az, amibe úgy kell most erőforrást tenni, hogy csak hosszú távon térül meg.
Megalakultak a munkacsoportok a Magyar Zenei Tanács elnökségének felkérésére. Melyek azok a területek a financiális kérdésektől az oktatáson át a jogszabályokig, amelyek a leginkább változtatásra szorulnak?
Nem nagyon van olyan terület, ahol ne lenne szükség beavatkozásra – ellenben sok olyan terület van, ahol ez nem is várhat sokáig. Az oktatás – ezen belül a tanárképzés, valamint a zenetanári pálya élhetősége, megbecsültsége, kiszámíthatósága – azért kritikusan fontos, mert erre épül az egész ágazat, enélkül nincs jövő. A Zeneakadémia finanszírozását mielőbb helyre kell tenni, de fájnak a középfokon elmaradt infrastrukturális fejlesztések is – tessék csak benézni a Bartók konziba, kész időutazás –, az alsófokon tanító kollégák pedig a tankerületi rendszer merevségétől, ésszerűtlenségeitől szenvednek. De joggal panaszkodnak a zeneszerzők is, hogy a MTVA-ban elkészült felvételeik de facto hozzáférhetetlenek, a zenei együttesek pedig arra, hogy permanens tervezhetetlenségben, egy alapvetően kijárásos finanszírozási “rendszerben” dolgoznak évek óta. Ma a muzsikusoknak, de az egyszerű polgároknak is az NKA-ról Mága százmilliói, a közmédiáról és a művészeti díjakról a feketelisták jutnak az eszükbe. Harminchat év után idén először maradhat el a balassagyarmati zenei tábor, és az sem véletlen, hogy május közepén nem találjuk sehol az augusztusi Kaposfest programját. Hosszú tehát a teendők listája, de nézzük a dolgok jó oldalát: még mindig vannak kiváló muzsikusaink, tanáraink és szakembereink, ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy sok év után végre meg is hallják majd a szavukat a döntéshozók.
Mit gondolsz, mely intézkedések azok, amelyekre néhány hónapon belül sor kerülhet, illetve égetően fontos soron kívül rendezni, és melyek azok, amelyek hosszabb előkészítést igényelnek?
Nagyon fontos, hogy ne csak minél pontosabb javaslataink, de világos prioritásaink is legyenek: egyetlen döntéshozóhoz sem lehet egy százpontos listával úgy beállítani, hogy “adj Uram, de azonnal!” Biztosan vannak olyan ésszerűtlenségek, amelyeket egy miniszteri rendelettel, nagyjából azonnal meg lehetne oldani –, de ezek vannak kisebbségben, a változtatások zöméhez törvénymódosításokra lesz szükség, az oktatással és az előadó-művészettel kapcsolatos jogszabályokban egyaránt. Biztosan hozzá kell és hozzá is fog ezekhez nyúlni az új kormányzat, és nem csak a zenei terület miatt – ám mivel nem tudjuk, hogy mikor kerülnek ezek a témák kormányzati egyeztetésre és majd a parlament elé, jobb, ha arra készülünk, hogy már nyáron minél több kérdésben kész, konszenzusos, ha lehet, akár szövegszerűen pontos javaslatokat tudjunk tenni.
„A centralizáció lehet, hogy a politikában működik ideig-óráig, de a kultúrának halálos méreg.”
A menetrendről jelenleg annyit tudunk, hogy a 2027-es költségvetés tárgyalása októberben lesz esedékes – és valljuk be, nagyon optimistának kell lenni ahhoz, hogy azt reméljük, hogy már ebben az évben átvihető minden olyan javaslat, ami nem egyszerűen a kulturális terület belügye, hanem a Pénzügyminisztériumot is meg kell győzni hozzá. Pedig ezek nagyon lényeges pontok, ilyen például a kulturális áfa, vagy az adókedvezmények rendszere – leánykori nevén TAO. Mindkettő szerves része az európai gyakorlatnak és alapvetően fontos annak érdekében is, hogy a kulturális élet állami függését csökkentsük – ezek, és az önkormányzatok visszaerősödése, valamint az uniós együttműködések jelentik majd azt a felhajtó erőt, forrásoldali diverzifikációt, amely erősebb versenyt, és sokkal nagyobb ellenállóképességet jelent majd a kulturális szegmensnek. A centralizáció lehet, hogy a politikában működik ideig-óráig, de a kultúrának halálos méreg.
Mennyire egységes a változtatásokra szoruló területeket és intézkedéseket illetően a szakma? Látszik, hogy van egy közös szakmai „minimum”, amiben mindenki egyetért? Az elmúlt időszakban voltak kérdések, amelyekben a zenei élet prominensei sem voltak azonos állásponton.
A kérdések túlnyomó többségében úgy látom, hogy megvan a szakmai konszenzus: mindenki egyetért abban, hogy legyen politikamentes a pályáztatási rendszer, kell egy vonzó muzsikus és zenetanári életpályamodell, ahogy szükség van európai modellben működő adóincentívára, és kulturális áfára is. És nyilván van néhány olyan terület is, ahol várhatóan parázs viták lesznek – az egyik ilyen éppen a szimfonikus zenekarok finanszírozási rendszere. De azt gondolom, hogy ezeket a vitákat, szembenézéseket nem lehet, és nem is szabad megúszni – sőt, pont ezekben a kérdésekben fogjuk a lehető legszélesebb körben megvitatni az elképzeléseket. Ugyanakkor az nem opció, hogy nincs javaslatunk csak azért, mert az sérti a status quo-t, vagy valakinek nem tetszik – mert ha mi magunk nem vagyunk képesek működőképes és előremutató modelleket alkotni, miért várjuk el az államtól ugyanezt? És milyen alappal kritizálhatnánk majd egy “felülről jövő” döntést, ha mi magunk nem tudunk felmutatni egy konszenzusos és járható megoldást?
Az oktatási rendszer az ígéretek alapján alapjaiban átalakul. A zeneoktatásra nézve milyen elvek mentén szükségesek a változtatások? Gondolok egyrészt a finanszírozásra, például a Zeneakadémiai bérek rendezésére, de az alapfokú zeneoktatás beoszthatatlan délutáni óraszámaira és az ének-zeneoktatás méltatlan helyzetére is.
A zeneoktatás kérdése a legösszetettebb és egyben legkritikusabb az összes közül – ezt bizton állíthatom. Egy jó rendszer egyszerre kezeli a zenekarok utánpótlás-kérdéseit, és a korszerű, minőségi közoktatás, sőt, az óvodapedagógia kihívásait is – nem véletlen, hogy ez a terület tulajdonképpen két munkacsoportot is kapott, az egyik a professzionális képzéssel foglalkozik, a másikhoz – Zene és társadalom – tartozik a közoktatás és az iskolán kívüli zenei nevelés. Nyilván a két terület szorosan össze is függ egymással. Ami a professzionális muzsikusok képzését illeti, ez igazi kultúrstratégiai kérdés kell legyen – szeretünk azzal dicsekedni, hogy bő 100 éve a nemzetközi élvonalban vagyunk, ám ez egyre kevésbé, és egyre inkább csak bizonyos hangszerekre, területekre igaz. Az iskolai ének-zene oktatás, az iskolai és iskolán kívüli kórusélet, és egyáltalán, a társadalom zenéhez jutásának mennyisége és minősége pedig talán a legizgalmasabb terület, amelyben rengeteg lehetőség rejlik. Mivel magam nagyjából egy percet sem töltöttem pedagógusként a rendszerben, nagyon örültem, hogy nagy tapasztalattal rendelkező, elkötelezett, a terület nemzetközi gyakorlatait is jól ismerő szakemberek segítségére tudunk támaszkodni.
A zenekari finanszírozás az elmúlt évtizedekben állandó téma volt. Mire számítasz? Változik bármi alapjaiban, vagy csak az elosztás elve módosul?
A jelenlegi rendszer három pillérre épül: a normatív támogatásra, a többlettámogatásra, és az önkormányzati forrásokra – ez utóbbi elemre is úgy kell nézni, mint az állami támogatásokra, hiszen ez is közpénz. A normatív elemet mindenképp meg kell tartani, de azt gondolom, hogy a számokat és az elveket is érdemes újragondolni. A többlettámogatások elosztása – ugye ez a TAO eltörlése után került a rendszerbe – sikerült már jobban és rosszabbul is, de alapvető probléma, hogy nincs mögötte rendszer, és kiszámíthatóság. Ami az önkormányzati forrásokat illeti: nagyon káros volt az a központosító folyamat, amely megfordította a nagyvárosokban működő szimfonikus együttesek önkormányzati-állami finanszírozási arányát a 2010-es évek elején jellemző 70/30-ról, 30/70-re – ennek oka az is, hogy a szolidaritási adókkal sújtott önkormányzatok nem voltak már képesek a korábbi mértékben az együtteseik támogatására. Pedig az lenne az egészséges, ha a helyi közösségekre – ideértve a cégeket is –, tudnának támaszkodni.
„Ebben a szakmában nem lehet mindent számokkal mérni, de éppen ezért, amit lehet, azt kell is.”
Arra az öt városra – Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged – ahol egyszerre van jelen szimfonikus nagyzenekar és zenei felsőoktatás, stratégiailag fontos bástyaként kell tekintenünk. Törekedni kell arra, hogy kiépülhessen, megerősödhessen körülöttük egy minél komplexebb, saját ökoszisztéma: zenés színház, zenei versenyek, mesterkurzusok. Remélem, hogy végleg eltűnnek azok az ötletek, hogy majd Budapest megoldja a vidék kulturális ellátását. Ha tudná – márpedig nem tudja –, akkor sem lehet ez cél. Az a cél, hogy egy Szegeden vagy Pécsett végzett kiváló énekes valódi, komoly szerepekben nőjön fel a helyi színházban, majd fedezze fel az Operaház, és pár év múlva – ha megugorja a lécet – csábítsa el a nagyvilág. És örömmel térjen vissza mindig oda, ahonnan elindult. És az is cél, hogy ezek a zenekarok, színházak legyenek olyan erősek és ambíciózusak, hogy ne Budapest kegyeit keressék, hanem Lyonnal, Koppenhágával, vagy Stuttgarttal kapcsolódjanak, hozzanak létre koprodukciókat.
A TAO – hívjuk majd bárhogy is –, és a kulturális áfa pedig bizony a finanszírozási kérdéshez tartozik. Nem mellékes, hogy egy együttest a munkája, arculata, társadalmi hasznossága mennyire teszi vonzó támogatási célponttá, és hogy mekkora fizető közönséget tud bevonzani. És ez rögtön egy olyan terület, ahol már nem az államtól függ egy zenekar bevétele. A lényeg a kiszámíthatóság kell legyen – és sose feledjük, hogy bár ebben a szakmában nem lehet mindent számokkal mérni, de éppen ezért, amit lehet, azt kell is.
Az NKA-s pénzosztás nagy visszhangot váltott ki. Mire számítasz, marad az NKA olyan szisztémában, mint eddig, csak szakmai alapúvá válik, vagy a botrány következtében komolyabb változások lesznek?
Az NKA reputációjának rengeteget ártott, hogy a választások előtt gyakorlatilag pártkasszaként üzemeltették, az erősen megkérdőjelezhető célokra kiszórták még a tartalékban évek alatt felgyűlt forrásokat is. És nemkülönben az is, hogy egyes kollégiumoknál rendszeresen “leszóltak”: politikai szempontok mentén voltak kötelező nyertesek és kötelezően elutasítottak is.
Egy jó rendszer mércéje nem az, hogy találunk-e hozzá bölcs és erkölcsös vezetőket – persze az sem árt –, hanem pont az, hogy maga a rendszer úgy van felépítve, hogy kevésbé jó vezetőkkel is megbízhatóan, visszaélésektől mentesen működik. Azaz az NKA esetében jogilag és technikailag is nagyjából megvalósíthatatlan kellene legyen egy ad hoc kuratórium segítségével, fű alatt kiszórni elképesztő összegeket.
Az NKA ezzel együtt fontos és hasznos szervezet, 1993 óta működik, és nagyjából minden európai országban megtaláljuk a megfelelőjét – ha nem volna, létre kellene hoznunk. De újra kell gondolni a szabályozását: legyen a miniszteri keret kisebb, állítsuk vissza az önálló zenei kollégiumot, és feltétlenül újra kell gondolni a kuratóriumok delegálási rendjét. Én legjobban annak örülnék, ha a kuratóriumokban egy erősen rotáló rendszert sikerülne kialakítani, a kiírások kiszámíthatósága és a lehető legnagyobb transzparencia mellett ez garantálná a szakmai döntéseket és a tervezhetőséget. Mert alapvetően a zenei életnek – és az egész országnak –, alapvetően erre a kettőre van égető szüksége.
