Malina János
„Legendák ligája: A zongorapárbaj” címmel hirdetett meg hangversenyt április 23-ra a Danubia Zenekar, művészeti vezetőjük, Hámori Máté vezényletével. A sors azonban közbeszólt, mert a párbaj egyszemélyesre sikerült – ami persze azzal az előnnyel járt, hogy a párbajnak nem volt vesztese, csak győztese, aki a győzelmét feltétlenül megérdemelte.
Hogy ne rébuszokban beszéljek: az eredeti programban két romantikus zongoraverseny szerepelt két különböző szólistával: Brahms op. 15-ös d-moll koncertjét Demény Balázs, Rahmanyinov op. 30-as 3., ugyancsak d-moll versenyművét pedig Balog József szólójával tervezték előadni. A délelőtti főpróba végén azonban Balog József rosszul lett, és az orvos határozottan megtiltotta neki a fellépést; szívből remélem és kívánom, hogy mire ez az írás megjelenik, teljesen visszanyeri egészségét kiváló és rendkívül rokonszenves zongoraművészünk.
Ilyenképpen tehát a fiatalabbik szólista, Demény Balázs egyedül maradt a zongoraversenyével; a hangverseny második félideje pedig gyökeresen átalakult, mert nem csupán a Rahmanyinov-mű maradt el, hanem Prokofjev zárószámnak szánt op. 25-ös Klasszikus szimfóniája is. Ehelyett – a romantikus vonalat folytatva, és próba nélkül – három méltán népszerű, egytételes zenekari kompozíciót húztak elő repertoárjukból: két orosz szerző és Liszt Ferenc egy-egy művét. A rögtönzött program mindazonáltal jól működött, és megérdemelt sikert aratott.
A hangverseny súlypontjának persze mindenképpen a Brahms-koncert előadását érzékeltük. A kolozsvári születésű, szülőhazájában, Magyarországon és külföldön is folyamatosan jelen levő, harmincas éveiben járó Demény Balázst mindeddig szégyenszemre nem volt alkalmam hallani, ezért nagy érdeklődéssel vártam az első találkozást. Amely, nagy örömömre, egyértelműen pozitív eredményt hozott. Nemcsak érett, tudatos, magabiztos zongoristát ismerhettem meg személyében, hanem olyan művészként mutatkozott be számomra, aki nemzedékének féltucatnyi jelentős (magyar) tehetsége között is határozott, senki mással össze nem téveszthető egyéniséget testesít meg. Zongorázásának alapvető tulajdonsága a bensőséges, meleg hang, a már-már simogató billentés. Játéka ugyanakkor nem csap át semmiféle érzelgősségbe, gömbölydedsége egyáltalán nem veszélyezteti zenélésének precizitását vagy koncentráltságát, és nem is kizárólagos: a maguk helyén kőkemény, ütőhangszerszerű effektusokat, erőteljes, férfias gesztusokat is hallhatunk tőle. A kortárs pianisták közül talán Jevgenyij Kiszin egyénisége áll legközelebb az övéhez.
A Brahms-koncert nyitótétele a zenekar, illetve Hámori Máté szempontjából is figyelemre méltó pillanatokat hozott: érzékeltetni tudták a – már nem olyan fiatal – komponista fiatalos, szenvedélyes énjét, a földrengésszerű hatásokat, az életnagyságúnál nagyobb méreteket. Mintegy ráadásképpen kaptunk egy-két gyönyörű oboaszólót, a szólistától pedig briliáns futamokat.
Megragadó átszellemültséggel kezdődött a lassú tétel, majd a zenekar teret kitáró orgonapontja fölött igazi grandiozitással szólalt meg a zongora, hogy azután idővel a legnagyobb intimitás és a leggyengédebb érzelmek világát is megjárja; itt a még fiatalabb Brahmsra, az f-moll szonáta eksztatikus szenvedélyességére kellett gondolnunk. De ha már a fiatalosság felől szemléljük a mű előadását, akkor kétségtelen, hogy a hatalmas energiával kirobbanó zárótétel győzte meg leginkább a hallgatót arról, hogy Brahms művét valóban az ifjúság szelleme, sőt könnyedség, játékosság és a természet csodálata hatja át.
Ráadásként Demény Balázs Bartókot játszott, a nehéz romantikus darab kontrasztjaként a legpuritánabb fajtából: a „Csillagok, csillagok” népdal feldolgozását a Gyermekeknek II. füzetéből. De nem Bartók keménységével, hanem Dohnányi játékának lekerekítettségével, mozarti harmóniájával. Az eredmény pedig igen meggyőző volt, ráébresztve bennünket arra, hogy ez a lehetőség is benne van a darabban.
A hangverseny második fele azután a sajátos körülmények nyomán a felszabadultság, az örömzenélés megnyilvánulása képpen hatott. A műsort Glinka nagyszerű Ruszlán és Ludmilla nyitányának elsöprően lendületes előadása indította, a hegedűk non legato játszott, ragyogó skála-gyöngysoraival, a minden hangból áradó életörömmel. Ezt Liszt Szerelmi álmok című zongoraciklusa záródarabjának zenekari átirata követte, emlékezetesen szép fuvolaszólóval és Hámori végtelenül érzékeny, lélegzésszerű tagolásaival. A hangversenyt Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája – tulajdonképpen: szimfonikus költeménye – zárta, magával ragadó, szenvedélyes, varázslatos előadásban.
