Kovács Ilona
A Zeneakadémia 2026. április 27-i hangversenye tudatosan felépített estnek bizonyult: a műsor szinte teljes egészében a francia zene és mindenekelőtt a hangszerelés művészete előtt tisztelgett. A kivételt Dohnányi Ernő Konzertstück-nek nevezett csellóversenye (op. 12, 1903–1904) jelentette, ám ez a „kilógás” valójában inkább gazdagította, semmint megtörte a koncepciót. Bár első pillantásra talán Camille Saint-Saëns valamelyik csellóversenye illett volna szorosabban a francia ívbe, bevallom, Dohnányi-kutatóként kivételes öröm volt élőben hallani ezt a szintén pazarul hangszerelt remekművet.
Török Levente vezényletével az est egészét a részletek iránti figyelem, a karakterek iránti érzékenység és a magas színvonal következetes igénye határozta meg. Három Debussy-művel kezdtek, három különböző hangszerelői megközelítést hallhattunk. Már a nyitószám, a Debussy–Caplet-féle Pagodák (1903/1923) megmutatta, hogy a karmester nem pusztán megszólaltatni, hanem megjeleníteni akarja a partitúrát. Igaz, a kürt belépése kissé bizonytalannak hatott, ám ez inkább pillanatnyi zökkenő volt, mintsem komolyabb probléma. A zenekar hamar megtalálta az egyensúlyt, és Debussy egzotikus, keleti ihletésű hangzásvilága áttetszően és érzékien bontakozott ki. A folytatásban elhangzó Debussy–Ravel Danse (cca. 1890/1923) már egészen más fénytörésbe helyezte ugyanazt a szerzői univerzumot. Ravel hangszerelői zsenialitása ragyogóan érvényesült, és a zenekar is felszabadultabban, biztosabban játszott. A kürtszóló ezúttal már gyönyörűen sikerült: telt, nemes hangon, biztos ívvel szólt, mintegy korrigálva az első darabban mutatott apró bizonytalanságot. A Debussy-féle I. szvitből elhangzó Rêve (1883–1884, hangszerelő: Philippe Manoury) talán az első félidő leglíraibb perceit hozta. A zenekar itt transzcendens, már-már misztikus atmoszférát teremtett. Az ihletett oboaszóló különösen emlékezetes maradt: nem egyszerűen szépen szólt, hanem történetet mesélt. Ugyanez elmondható a koncertmester szólójáról is, aki elegáns, bensőséges megszólalásával emberközelivé tette a zenei álomképet. Török Levente keze alatt a zenekar valóban felvillantotta Debussy megannyi színét: fátyolos pasztelleket, finom félárnyékokat, majd hirtelen felizzó tónusokat.
A szünet előtti csúcspontot Dohnányi Konzertstückje (voltaképpen csellóversenye) jelentette Somodari Péter közreműködésével. A szólista ugyan kottából játszott, ám ez semmit nem vont le az előadás értékéből. Inkább arra emlékeztetett, hogy a darab még mindig nem tartozik a leggyakrabban játszott repertoárdarabok közé, noha az utóbbi években szerencsére egyre többen fedezik fel szépségét és súlyát. Somodari játéka mindvégig magabiztos, intelligens és érzelmileg hiteles volt. A mű egybekomponált formája ellenére világosan tagolódik hagyományos tételekre. A második rész kivételesen bensőségesre sikerült: mintha a fiú (Dohnányi Ernő) nyílna meg itt apjának (Dohnányi Frigyesnek, aki maga jeles amatőrcsellista volt), s a dallamok nyelvén vallaná meg szeretetét. Somodari hangja különösen meleg, éneklő és bensőséges volt, a zenekar pedig érzékenyen, tapintatosan kísért. A harmadik szakaszban megszületett a tetőpont, ahol erő, szenvedély és virtuozitás egyesült. Ritka élmény volt átélni ezt a fokozást. Ez a koncert nemcsak francia est volt, hanem a zenekari hangzásról, a színek végtelen lehetőségeiről és az előadói invencióról szóló ünnep is. És ebben Dohnányi „kivételként” talán még fontosabb szerepet kapott, mint amit bármely stilárisan illeszkedő francia csellóverseny kaphatott volna.
A második részben Poulenc Les Animaux Modèles (FP 111, 1942) című balettjéből készült szvit következett. A darab alapjául La Fontaine meséi szolgáltak – ahogyan Saint-Saëns is Az állatok farsangjában részben e történetekhez kapcsolódott. Hozzá hasonlóan Poulenc sem állatkaraktereket festett csupán, hanem nagyon is emberi szenvedélyeket, gyarlóságokat és vágyakat. A Kora reggel tétel színekkel telített, finom atmoszférájú zene volt, A szerelmes oroszlán túláradó érzelmessége már-már ironikus hevületet hordozott. A korosodó férfi és két szeretője tételben eltéveszthetetlenül felderengett Poulenc másik balettje, a Les Biches pajzán, frivol zenei nyelve. A Halál és a favágó komor tónusai után a Két kakas küzdelme harcias energiával robbant be, míg az Ebéd idilli nyugalma kellemes ellenpontként hatott. Török Levente kiváló érzékkel tartotta össze a sokarcú ciklust.
Az est zárásaként Ravel Bolerója (1928) hangzott el. Ez a darab olyannyira ismert, hogy minden előadásnak meg kell küzdenie a közhelyesség veszélyével. Ezúttal azonban sikerült frissen megszólalnia, mert szervesen illeszkedett az est egészének hangszerelés-központú tematikájába. Ravel Ida Rubinstein számára írt remekműve valójában hangszerelési iskolapélda: ugyanaz a dallam, ugyanaz a makacs ritmus, mégis folyamatos átváltozás. Török Levente vezénylésében a hangsúlyok tették igazán elevenné a folyamatot. A vonósok tartása külön látványosság volt: úgy pengettek, mintha egy trubadúr lantját tartanák kezükben. Akadtak persze kisebb hibák: az intonáció nem mindig volt makulátlan, ám ezek eltörpültek a fokozás lendülete mellett. A nyolcütemenként váltakozó hangszínek – kezdve a fuvola szinte erotikus megszólalásával – egyre dúsabbá váltak, míg végül elementáris erejű záró fortéban teljesedtek ki. A darab „hőse” a rendületlenül játszó ütős volt, aki hajszálpontosan vitte végig a pergődobon a bolero ritmusát. Dús vonóstónus, érces rézfúvós kórusok és feszes ritmika jellemezte az együttest. Török Levente gazdag mozdulatkincse, pontos és gondos irányítása, a karakterek, kontrasztok, hangsúlyok és színek iránti érzéke kifejezővé tette vezénylését. Kiváló estnek lehettünk tanúi.
