Malina János
„Mesteri hangok” címmel adott hangversenyt a MÁV Szimfonikus Zenekar a MÜPA nagy hangversenytermében, Neeme Järvi észt karmester vezényletével. A műsoron Weber Oberon operanyitánya, Mendelssohn e-moll hegedűversenye és Brahms 4., ugyancsak e-moll szimfóniája szerepelt; a versenymű szólistája Amira Abouzahra volt.
Koncertekről beszámolva nagyon ritkán szoktam utalni az előadók életkorára. Ha nagyon fiatal művész nyújt kiemelkedő teljesítményt, akkor inkább megemlítem a fiatalságát és meglepő érettségét; hajlott korú zenészek esetében azonban az a veszélye az életkor emlegetésének, hogy az óhatatlanul úgy hangzik, mintha a művészi teljesítményt csak az illető éveinek számához képest értékelnénk magasra, nem pedig abszolút értelemben.
Ezen a hangversenyen azonban a karmester kora annál inkább előtérbe került, mivel a hegedűverseny szólistája kis híján hét évtizeddel volt fiatalabb nála, s ebben önmagában volt valami megható. Neeme Järvinek azonban csak a járásán volt érezhető a kor súlya, vezénylésének, zenei formálásának intenzitásán, személyes kisugárzásán semmiképp sem. Mindaz tehát, amit az alábbiakban írok róla, hangsúlyozottan nem ahhoz képest, hanem önmagában értendő.
A Weber-nyitány indítása mintha csak a zenei romantika születését a zeneszerzőnek tulajdonító toposz igazolása lett volna: ahogyan a tétel mintegy suttogva, mesés és titokzatos atmoszférát idézve, a fojtott kürtökkel, felhőszerűen puha vonósokkal, a fuvolák halk csobogásával elindul, majd ebből hatalmas robbanással egy napfényes, reális világot hoz létre, az maga a romantika. Az előadás végtelenül cizellált és kontrollált, gyönyörűen kimunkált voltát pedig a vonósok piano és pianissimo árnyalatainak végtelen gazdagsága, és a pálca nélkül vezénylő karmester mozdulatainak szuggesztív ereje példázta.
A Mendelssohn-koncert előadásának harmóniáját a magas érzelmi hőfokú, mégis derűs és letisztult darab derűjének és az ifjúságot sugárzó szólistának a találkozása biztosította. Järvi tökéles megértéssel és életbölcsességgel bonyolította le ezt a találkozást; megejtő szépségű gesztus volt, amikor az I. tétel nagy cadenzája alatt székén elfordulva, szemüvegét letolva Amira Abouzahra felé fordult, és teljes figyelemmel hallgatta a játékát. Egyebekben pedig gyönyörködhettünk vezénylésének, tempóinak, a zenei tagolásoknak az érzékenységében és rugalmasságában. Abouzahra és a zenekar pedig kölcsönös érzékenységgel viszonyult egymáshoz, olvadt össze majd vált szét ismét. Mindkét fél játéka átforrósodott a középső tétel szendvedélyes középrészében, s a zárótétel gazellaszerűen szökellő hegedűszólama mindvégig teljes szinkronban maradt a zenekarral, illetve a szólisztikus fuvolával, azt sugallva, hogy vagy a zenekar, vagy a karmester nagyon jó. (Valószínűleg mind a kettő.)
Amira Abouzahra rövid ráadásszáma, egy Ysaÿe-tétel, magától értetődő egyszerűségével bizonyult igazán hatásosnak és sikeresnek.
Brahms utolsó szimfóniáját a zenélés, az előadás festőisége jellemezte elsősorban. Ehhez a karmester és a zenekar egy egységes, nagyon gömbölyű és meleg árnyalatú alaphangzást alakított ki, amely azonban rendkívül gazdagon alakíthatónak bizonyult, s mint az egész koncert folyamán, együttműködésüket rendkívüli műgond, kidolgozottság és precizitás jellemezte. Klasszikusan kiegyensúlyozott alkata révén Järvi nem csupán az idilli természetű Mendelssohn, de a sötétebb, nyugtalanító vonásokban gazdag Brahms zenéjét is nagy empátiával volt képes tolmácsolni, a zenei folyamat szervességét plasztikusan kidomborítani. Rendkívül erőteljesen formálta meg a lassú tétel folyamatosan növekvő feszültségét és világrengető kitárulkozását, sajgó vágyakozását. Remekül érvényesültek a Scherzo dühös, sőt groteszk elemei is: ha az előző tételben a csellók expresszív gesztusai, itt a fúvósok briliáns unisono futamai bizonyultak emlékezetesnek. A zárótétel kódájában pedig Brahmssal együtt Järvi is úgyszólván kivirult, és őserejű befejezést kölcsönzött a műnek. A koncertet azután – hatalmas kontraszttal – Sibelius átszellemült vonóskari Andante festivójával koronázta meg.
