Malina János
A Szőke Tibor mesterbérlet keretében Lawrence Foster vezényletével adott hangversenyt a MÁV Szimfonikus Zenekar március 26-án a Müpában. A programban Kodály, Bartók és Brahms művei szerepeltek; csupa népszerű, közönségbarát, ám minden olcsóság vagy megalkuvás nélküli alkotás. A két magyar szerző műve népzenei alapanyagból: táncdallamokból építkezik, s változatosságuk egyik forrása, hogy elegyedik bennük a magyar és a román tánczene és a cigány előadói stílus.
A nyitószám az egyszerre szvit- és variációsorozatszerű, humorban és szívszorítóan emelkedett pillanatokban is gazdag Galántai táncok volt. Itt és a következő Bartók-műben is érzékelhettük, mennyire szimplifikáló és mennyire üresen cseng az elkoptatott közhely, mely szerint egy sajátosan magyar (albán, irokéz stb.) zenemű lényegét úgy igazán csak egy magyar (albán, irokéz stb.) előadóművész tudja megragadni. Vajon egy magyar művész ne is törje magát Schubert vagy Debussy interpretálásával, mert az eredmény úgysem lehet igazi? Nem gondolnám; és Lawrence Foster is megtett mindent a legenda cáfolata érdekében: vezényletével a Kodály-darab színei és ízei magyar fül számára is akcentus nélkül, teljes elhitető erővel szólaltak meg. Már csak azért is, mert az elmúlt 90 évben, nem utolsó sorban híres magyar karmesterek működése nyomán, ennek a darabnak is kanonizált előadói hagyománya alakult ki az egész világon. A mű érzelmekben gazdag megszólaltatásában, a részletek gondos megformálásában pedig a kitűnő formában levő zenekar jeleskedett.
Bartók 1. rapszódiája a szerző által készített zenekari változatban hangzott fel, Kelemen Gáspár szólójával. Az ifjú hegedűművész ezúttal is játékának figyelemre méltó érettségével hívta fel magára a figyelmet. A magától értetődően ható technikai biztonságon túl előadásának lefegyverző egyszerűségével, közvetlenségével, ugyanakkor erőteljes lendületével és érzelmi gazdagságával tűnt ki; mindehhez különlegesen tiszta, karcsú hegedűhang járult. A ráadásként eljátszott Bach-sarabande-ban pedig még élményszerűbben mutatkozott meg szabadon lélegző, világos dallamépítkezése és -tagolása.
Brahms 1., c-moll szimfóniája, az est folytán felhangzó művek közül a legnagyobb súlyú mestermű, előadói szempontból is a hangverseny súlypontjának, legemlékezetesebb eseményének bizonyult. Lawrence Foster itt egyértelműen megmutatta, hogy jóval nyolcvanon túl még mindig képes maradéktalanul kontrollálni a zenekart, és rajta keresztül a közönséggel is éreztetni személyes kisugárzását, a művel való bensőséges kapcsolatát. A brahmsi zenekar borongós, pasztellszerű színeit finom érzékkel csalogatta elő a készségesen reagáló, rendkívül kulturáltan játszó zenekarból, amelynek oszlopaként ebben a műben a nagyszerű, életteli kürtszólam szolgált. Foster remekül tartotta kézben, tette izgalmassá új meg új impulzusokkal a szimfónia hatalmas nyitótételét, a benne feszülő erőteljes érzelmeket.
Különösen szépen sikerült felidézni a lassú tétel varázslatos színeit és atmoszféráját. Nem csupán a gyönyörűen megformált, szívhez szóló oboaszólóban, de az egész zenekari játékban is magas fokú expresszivitás nyilvánult meg, egészen a tétel lezárásának emelkedett pillanataiig. Az energikus scherzo után azonban mégis a zárótételben élhettük át az előadás legköltőibb, legmagasabb hőfokú pillanatait. A tételindítás vallomásos pillanatai után a fenséges nyugalmat árasztó, megváltásszerű kürttéma a szokásosnál élénkebb tempó ellenére mágikus erővel hatott, és emléke az egész allegro szakaszt is átjárta. A tétel erőteljes dramaturgiája, a tempóval folytatott finom játékok, a lassú rész visszatérésének érzékenysége, nosztalgiája és a befejezés monumentalitása a karmester és a zenekar közötti teljes összhangról tanúskodott, és a sikeres koncert végkicsengését is meghatározta.
