Malina János
Hontvári Gábor vezényletével adott kirobbanó sikerű hangversenyt A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara október 29-én a Zeneakadémián. A műsoron a kései orosz romantika két kiemelkedő alkotása, Borogyin 2., b-moll szimfóniája és Rimszkij-Korszakov Seherezádé című szimfonikus szvitje szerepelt.
Borogyin egészen sajátos hangot megütő remeke revelatív előadásban szólalt meg ezen az estén. A sokféle műfajban és stílusban egyaránt otthonosan mozgó Hontvári az orosz vegyész-zeneszerző világának alapos ismerőjeként és szuggesztív tolmácsolójaként mutatkozott be. Remekül egyesítette az expresszivitás és a fegyelmezett, összefogott előadás követelményét: nem próbálta meg tompítani, elsimítani a zene helyenként már-már féktelen vadságát, a dallamok és harmóniák merészségét, gyakran érdes jellegét. De ugyanolyan intenzíven azonosult a szerző varázslatos, átszellemült hangjával vagy humoros megnyilvánulásaival is.
A karmester robbanékony egyénisége összhangban volt a mű alapvető energiagazdagságával és robbanékonyságával. Emlékezetes volt a nyitótétel borongós, látomásszerű kezdete, a szokatlanul sötét színeket felvonultató, fanyarul harmonizált scherzo, az ihletetten és varázslatosan megszólaltatott lassú tétel a hárfa és a klarinét érzéki kettősével meg a gyönyörű kürtszólóval az éjszaka hangjaival a háttérben, majd az ezt követő hatalmas fokozás és tetőpont. És jól érvényesült a zárótételnek nem csupán a lendülete, hanem a gondolatok kivételes gazdagsága is a népdalidézettől a burleszkszerű pillanatokig, a Schönberget évtizedekkel megelőző kvarttornyoktól az önkívülettel határos elragadtatásig. Hontvári mindeközben nem csupán szenvedéllyel, de igen precízen és részletgazdagon vezényelt, kiváló kapcsolatot teremtve a zenekarral.
Rimszkij-Korszakov sajátos helyet foglal el a 19. század végének orosz zenéjében: mint rendkívül felkészült zeneszerző és önzetlen pályatárs – Glazunovval és másokkal együtt –, sokat tett Borogyin és Muszorgszkij befejezetlenül maradt műveinek „megmentéséért”: kiegészítéséért és kiadásáért, és ennek nyomán bélyegként ragadt rajta a „kevésbé zseniális” megítélés, jóllehet saját kompozíciói inkább csak gyökeresen mások, ha tetszik, „akadémikusabbak”, de ugyancsak rendkívül jelentősek. Nagyszerű – már a 20. század első éveiben komponált – operája, a Láthatatlan Kityezs város mellett talán éppen Seherezádé szvitje teszi őt elsősorban halhatatlanná. Nem csupán azért, mert elsősorban ez a műve jelentette Sztravinszkij egész orosz korszakának kiindulási pontját, sőt, Debussy sem lenne egészen ugyanaz nélküle (és Csajkovszkij nélkül), hanem a kompozíció – utóéletétől független – saját erényei, elsősorban kimeríthetetlen invenciója, költőisége és páratlanul gazdag színfantáziája miatt.
A Seherezádé népszerű hangversenydarab, éppen ezért valós értékeit csak az olyan, nem rutinszerű, hanem a felszín alá hatoló előadás érzékeltetheti, amilyen a Rádiózenekaré és Hontvári Gáboré volt. Az ő interpretációjukban a szvit orientális világa nem csupán ornamentált és gyönyörködtető, hanem ihletett és hipnotikus hatású volt, amely valóban felidézte a Zenakadémia nagytermében a mese atmoszféráját. A teljes értékű élvezetnek fontos összetevője volt továbbá az a csiszoltság és kidolgozottság, a zenekar és karmestere közötti remek összhang is, amely lelkiismeretes próbaidőszakról tanúskodott, és azt a benyomást keltette a hallgatóban, mintha Hontvári Gábor az együttes állandó partnere lenne.
A mindvégig koncentrált, a hallgató figyelmet folytonosan fenntartó előadás nem csupán a zenekari színek változatosságára koncentrált: ritmikailag is rendkívül intenzív volt, és ebben a tekintetben is megmutatta a mű komplexitását. Különlegesen érzékenyen megformált és felépített dallamokat hallottunk, sok nagyszerű fafúvós teljesítménnyel; az oboa mellett elsősorban megint csak a klarinét szólista szabadon szárnyaló szólója jelentett igazi élményt. Végül, de korántsem utolsó sorban, a Seherezádé „címszerepét” alakító szólóhegedűs, Langer Ágnes volumenben talán egy csöppet visszafogott, de zeneileg, kifejezésben rendkívül gazdag játékát illeti dicséret.
(Jegyzet: A koncert prospektusa Alexander Borodinnak írja Alekszandr Borogyin nevét. Ám ha Nyikolaj Rimszkij-Korszakovot írunk – mint a prospektus is – és nem Nikolay Rimsky-Korsakovot, Vlagyimir Putyint és nem Vladimir Putint, és Alekszandr Szergejevics Puskint, nem pedig Alexander Sergeyevich Pushkint, akkor bizony Borogyin sem Borodin. És az sem árt, ha egyazon programban a zeneszerzők nevét nem kétféleképpen írjuk át.)
