Alba Regia Szimfonikus Zenekar – 2026. november 4. – Székesfehérvár Szent István-székesegyház

0
1

Malina János

 Halottak napi hangversenyt rendezett az Alba Regia Szimfonikus Zenekar november 4-én a székesfehérvári Szent István-székesegyházban. A rendkívül jelentős 18. századi nápolyi egyházzene-komponista, a Bach-kortárs Francesco Durante g-moll Requiemjét adták elő. A szimfonikus zenekar tagjaiból kialakított kamarazenekar mellett a főszerepet a helyi Alba Regia Vegyeskar, az Ars Musica kórus és a Primavera Kórus erőit egyesítő vegyeskar játszotta. Őket, valamint a négy énekszólistát, Tillai Csillát (szoprán), Hegyi Barnabást (férfialt), Komáromi Mártont (tenor) és Melkovics Zoltánt Pad Zoltán Liszt-díjas karnagy vezényelte. A hangversenyt Szabó Balázs zenetörténész vezette be, és ő írta a hangverseny tömör és informatív ismertető szövegét is.

Ahogyan előző nap Szegeden Saint-Saëns Requiemje műsorra tűzésének örülhettünk, egy nappal később is öröm volt tapasztalni az igényes műsorválasztást, azt, hogy nem egyszerűen valamelyik „slágerdarab” műsorra tűzésével tettek eleget a halottakról való megemlékezésnek. Fontos hangsúlyozni: azzal, hogy Niccolò Jommelli Requiemjének tavalyelőtti előadása után idén mestere, Durante gyászmiséjét is előadták, nem pusztán valamely dicséretes ismeretterjesztői feladatnak tettek eleget, hanem élő, igazi zenei élményben is részesítették a közönséget. Mindkét szerző azok közé a kiemelkedő, erőteljes hatású mesterek közé tartozik, akiket csupán a század rendkívüli konkurenciája takar el a mai hallgatóság elől.

Duranténak ez a kompozíciója is a kifejezés magas fokát éri el a rá jellemző eszközökkel: a végtelen nyugalommal hullámzó, széles ívű dallamokkal, a sokszor elbűvölően édes, igen sokszor azonban élesen disszonáns, felizzó harmóniákkal, az akkordikus és a polifón gondolkozás és zenei anyagok ötvözésével, a kromatika eszközének hatásos felhasználásával, drámai ellentétekkel, a szöveget képszerűen megjelenítő hangfestő effektusokkal. Ugyanakkor van a zenéjében valami eredendő természetesség és keresetlenség is, a tételek terjedelme mindig visszafogott, a Dies Irae himnusz felező nyolcasai szinte mindig beszédszerűen hatnak, anélkül, hogy felidéznék a monotónia veszélyét.

Pad Zoltán vezénylése, mint tőle megszoktuk, maga volt a világosság, a folyamatosság és plaszticitás. Teljes biztonsággal navigálta az előadókat és hallgatót ebben a gazdag, hol Palestrina leszűrtségét, hol a mozarti szenvedélyeket idéző, mégis nagyon szerves és egységes stílusban. A 45 perces mű nagyformáját is jól érvényesítette a visszatérő vagy variált motívumok hangsúlyozásával. Durante ugyanis rendkívül tudatos zeneszerző, aki pl. a mű nyitásának lassú trillamozgással félhangot le-lelépő, és így pillanatnyi disszonanciákat kiváltó (Bach Actus tragicusának bevezető Sonatináját is átható) motívuma a Requiemben több ízben is visszatér. Jól érvényesültek a szenvedélyes, gyors skálamenetek is a kórusban és a hangszereken, s a Confutatis szakasz tűzlángjait is látni véltük.

Kevésbé szerencsés körülményt jelentett, hogy a székesegyház hatalmas terének akusztikájában – a pesti Bazilikáéhoz vagy a győri székesegyházéhoz hasonlóan – rendkívüli mértékben összezúg mindenfajta többszólamú zene. Emellett a kórus és a zenekar aránya is elbillenni látszott a kórus javára. Ez a kórus, amennyire ilyen viszonyok között meg lehetett ítélni, korrektül teljesítette feladatát, de a hangzás, a szólamok minősége nem volt igazán érzékelhető. A szöveg is igen nehezen volt érthető, és az sem világos, hogy ez mennyiben múlott az akusztikán.

Az énekszólisták viszont kitűnő teljesítményt nyújtottak, s az individuális szólamok – különösen ária- vagy duettszerű szakaszokban – sokkal világosabban kirajzolódtak. Tillai Csilla éneklése vonzóan egyesítette egy fiúszoprán világos, „egyenes” hangképzését és üdeségét egy tartalmas, teltebb hanganyaggal. Hegyi Barnabás szólóban is hasítóan tiszta és erőteljes volt, és Tillaival remekül vegyültek a duett-szakaszokban. Komáromi Márton és Melkovics Zoltán ugyancsak magabiztosan, bár talán a felső szólamokénál valamivel kevésbé szárnyaló szépséggel énekelt.