Malina János
A Szegedi Szimfonikus Zenekar november 3-án halottak napi hangversenyt adott a Szegedi Nemzeti Színházban, igazgató-karmestere, Gyüdi Sándor vezényletével. A koncerten az ugyancsak általa vezetett Vaszy Viktor Kórus és négy énekes szólista, Somogyvári Tímea Zita, Laczák Boglárka, Tötös Roland és Szélpál Szilveszter működött közre. A felcsendülő kompozíciók a zenei romantika tetőpontján, a 19. század második felében keletkeztek, majdnemhogy egymás szomszédságában.
Az első félidőben két hangszeres kompozíciót hallhatott a közönség: Brahms Tragikus nyitányát és Liszt Ferenc Orpheusz című szimfonikus költeményét. A Brahms-nyitány bizonyos fokig áldozatául esett annak, hogy a színházteremben a közönségnek némi időre van szüksége a meglehetősen barátságtalan, a hangzást valamiképpen kásássá tevő akusztika megszokásához. Ez bizonyára az előadók számára is kihívást jelentett, mindenesetre a darab nem szólalt meg igazán felszabadultan, szuggesztíven.
Liszt szimfonikus költeményének atmoszférája, Orpheusz zenéjének édessége, érzékisége már sokkal inkább átélhetővé vált Gyüdi Sándor vezénylése nyomán – a kompozíció ugyanis, a koncert tematikájától valamelyest eltérően, nem a legendás dalnok gyászára és alvilágban tett utazására reagál, hanem a költő-énekes portréját rajzolja meg. Az előadók szuggesztíven formálták meg a varázslatos vonós-tremolókat, és a csellószóló is emlékezetesen szép volt.
A szünet után Camille Saint-Saëns 1878-ban komponált Requiemje következett. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy már a műsorválasztás is dicséretes volt: a hosszú életű és hatalmas életművel rendelkező szerző legfigyelemreméltóbb műveinek egyikéről van szó, amely korántsem tölti be a jelentőségéhez méltó helyet a nemzetközi és a hazai koncertrepertoárban. Egészen egyéni zenekar-összeállítása, a megfogalmazás tömörsége, a megragadó hangzási effektusok és a szenvedélyek magas hőfoka előkelő helyet biztosít a műnek olyan szerzők gyászmiséi mellett is, mint Brahms vagy Fauré.
Már a Kyrie tétel első pillanatai – a teljes zenekar éles, szinte vijjogó jajongó-sirató motívumával – azt jelezték, hogy nem valamiféle konvencionális gyászzenét fogunk hallani. Hatalmas kontrasztként hatott a több mint 60 fős kórus puha, szinte gyengéd első belépése. Az egész tétel koncentrált kifejezése, drámai hullámzása jól érvényesült. Az énekszólisták közül azonban az alt szólamot éneklő Laczák Boglárka hangja volumenben nem igazán tudott alkalmazkodni a nagy előadó-apparátushoz.
Jól érvényesült a Dies Irae tétel nyitószakaszának mozgalmassága, képszerűsége, és felfigyelhettünk – itt és más tételekben is – a kórus erőteljes és kifejező szövegdeklamációjára. Jól érvényesültek az olyan különleges pillanatok is, mint az orgonával kísért egy szál kürt, majd a négy szólista semmiben lebegő hangzása, amelyet azután jólesően olvasztott magába a teljes együttes megszólalása. Majd a tétel ismét a magányos tépelődés, a megrendülés hangjával zárult, amelyet érzékenyen szólaltatott meg az együttes.
Az Oro supplex szakasz zenéje különösen expresszív és extrovertált, olyan megkapó effektusokkal, mint a négy fuvola és a mély vonósok felelgetése. Itt Gyüdi és a zenekar jól érzékelte és érzékeltette a hangszerek megszólalásának beszédszerű jellegét. Meghitt imádságokat hallottunk a Hostias tételben, ahol fontos szerepet kaptak a négy hárfa izgalmasan eredeti megmozdulásai. A kórus precízen, fegyelmezetten énekelt a Sanctus archaikusabb, polifon szövésű szakaszaiban is. Különösen figyelemreméltóan szólalt meg a Benedictus szinte álló, szívbemarkoló zenéje a lassú harmóniaváltásokkal, a hárfák és a mély fúvósok izgalmas hangzáskombinációival.
Az Agnus Dei kezdetén visszatértek a művet bevezető jajongó kiáltások, majd ebben a különösen ihletett tételben a hárfa és az igen szépen szólózó fagott meghitt fohászát követően, miután a szólókvartett is csatlakozott, a zene – rendhagyó módon – nem a remény, hanem a kiteljesedő tragédia hangjaival, komor csapásokkal ér véget, amelyeket megrendítő erővel idéztek fel az előadók.