Malina János
A Magyar Rádió művészeti együtteseinek december 19-i hangversenyén a Pesti Vigadóban a külföldön élő, elismert kóruskarnagy, Zeke Mihály vezényelte a Szimfonikus Zenekart és az Énekkart (mb. karigazgató: Tóth Csaba); a koncert két énekszólistája (a nyolc kórus-szólista mellett) Horváth István (tenor) és Hámori Szabolcs (bariton) volt.
A lenyűgözően gazdag és változatos műsort, bár mindössze két zeneszerző műveiből volt összeállítva, kizárólag kórusszene alkotta, ugyanakkor a zenekar – pontosabban a változó nagyságú és összetételű hangszeres együttes – semmiképp sem játszott benne alárendelt szerepet. Sőt, a program rendkívüli nehézségeket tartogatott nemcsak a hangszeresek, de a kórus, és részben még a közönség számára is.
Az est műsora ugyanis a következő volt. Nyitószámként Johann Sebastian Bach Lobet den Herrn kezdetű, ötszólamú kórusra és orgonára komponált motettája (BWV 225) szólalt meg. Ezt Igor Stravinsky Canticum sacrum ad honorem Sancti Marci nominis című, tenor és bariton szólistára, kórusra és zenekarra írott, többtételes motettája követte, amellyel a szerző a Velencei Biennale „Szt. Márk-passió” komponálására való felkérésének tett eleget. (Ez a mű nem passió, de legalább az öt tétel közül háromnak a szövegét a város védőszentjének, Szent Márknak a passiószövegéből vette a zeneszerző.). Az 1956-ban bemutatott, stilárisan sokszínű és félelmetes szigorúsággal megírt kompozíció, amely részben a schoenbergi tizenkétfokúság technikáját alkalmazza, hangversenyen ritkán hallható, és műsorra tűzése az együttesek és a karmester igényességét és bátorságát dicséri.
A hangverseny második felében, zárószámként a Canticum sacrum párdarabja, az 1956-os velencei fesztiválhangversenyen vele együtt bemutatott Bach-átiratnak, a Vom Himmel hoch da komm ich her korál kánonikus orgonavariáció-sorozatának (BWV 769) kórusra és zenekarra írt, igen szabadon átkomponált változata hangzott fel. A koncert időrendjében azonban Stravinsky-motetta után újabb Bach-motetta, a kétszer négyszólamú kettőskarra készült Singet dem Herrn (BWV 230) következett. Ez teljesen a cappella mű, a fennmaradt szerzői kéziratban még hangszeres basszus vagy continuo-szólam sem található, ezért meglepő volt, hogy a kórussal együtt kettős zenekar is részt vett az előadásában; ez a változat meggyőzően hatott, de azért illett volna utalni a beavatkozás tényére és szerzőjére, még ha ezúttal nem Stravinsky volt is az.
A szünet utáni félidő súlypontját Stravinsky 1948-ban, ugyancsak Olaszországban bemutatott, tíz fúvós hangszerrel kísért Miséje képezte.
Ez a program, mint látjuk, nemcsak az előadott művek jelentősége és súlya révén volt különleges, de azok szövevényes összefüggés-rendszere – valamint a kísérő együttesek már említett változatossága – is izgalmassá tette. Emellett maga a kórus is négy különböző változatban mutatkozott be: 24-tagú kamarakórus-formában az első Bach-motettában, osztatlan, kb. 50 fős, teljes „modern” kórusként a két velencei Stravinsky-műben, ugyanolyan létszámban, de kettőskórusként a Singet-motettában, valamint közepes létszámmal a Bach-korálvariációk átiratában, ahol az énekkar funkciója a mozgalmas zenei szövet által körülvett méltóságteljes koráldallam intonálása.
A rendkívüli követelményeket támasztó és szerteágazó feladataikat az előadók magas színvonalon teljesítették. A kórusszólamok mindegyik felállásban egységesen, csiszoltan szólaltak meg, még a tenor szólam kényes, magas fekvésű, horribile dictu piano dinamikájú frázisaiban is. Izgalmas, szinte provokatív elképzelés volt a karmester részéről, hogy a nyitó Lobet den Herrn motettát – nyilván a benne meghatározó szerepet játszó ujjongó motívumból kiindulva – kifejezetten könnyed és táncos karakterűvé formálta. De nevezhetjük elgondolkodtatónak is abban a tekintetben, hogy rámutat: a táncformák milyen mélyen beleivódtak Bachnak még a szakrális zenéjébe is.
Stravinsky Canticum sacruma, a koncert nagy erőpróbája technikai szempontból mindenképpen elismerésre méltó biztonsággal szólalt meg. Zeke külsőségektől mentes, de lényegre törő vezénylése és magabiztos formálása mellett a kórus precizitása és a hangszeres átvezető szakaszok – eme kései Stravinsky-gyöngyszemek – kidolgozottsága és expresszivitása egyaránt mintaszerű volt. A két énekszólista is remekül helytállt.
A Stravinsky-misét, amely a maga szélsőséges tömörségében is jóval könnyebben befogadható és kevésbé „érzelemmentes” zene, mint a motetta, az alapjában visszafogott, de az érzelmi, drámai tetőpontokat jól érzékelő Zeke Mihály és az énekkar mintaszerűen és szuggesztíven szólaltatta meg; a kísérő zenekar szerepét játszó tíz fúvós játékos pedig különös intenzitással és színérzékkel járult hozzá az előadás színvonalához.
Ha maradt némi hiányérzete a hallgatónak ez után a különleges zenei est után, akkor az, úgy gondolom, nem az előadókból, hanem a színhelyből ered: a Vigadó akusztikája ugyanis valamiképpen elszínteleníti az együttesek, főleg a kórusok hangzását, alaposan megnehezítve a megítélésüket. Mindenesetre a Rádióénekkar a ráadásban, a Singet motetta zárótéltelének megismétlése során mintha ezt a gátat is áttörte volna az addigiaknál is felszabadultabb éneklésével.
