Kovács Ilona
A Zeneakadémia Nagytermében október 29-én elhangzott hangverseny a későromantikus zenekari repertoár három népszerű alkotását szólaltatta meg. A koncert a Női energiák alcímet viselte, mivel mind a két főszereplő hölgy volt: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát a bolgár születésű Delyana Lazarova vezényelte, neki ez volt az első magyarországi fellépése. Az est szólistája pedig Lilia Pocitari (*1997) volt, aki fiatal kora ellenére már több neves verseny győztese (ötéves kora óta jár versenyekre). Ezek közül az egyik legjelentősebb a 2023-as budapesti Bartók Világverseny, melynek nemcsak 1. díját, hanem a kortárs művek legjobb előadásáért kiírt díjat is magáénak tudhatja. E megmérettetésnek köszönhetően kapott meghívást a Rádiózenekartól. Kapcsolatuk nem új keletű, hiszen az együttes kísérte a művésznőt a budapesti verseny döntőjében.
A program Jean Sibelius Finlandia című szimfonikus költeményével (op. 26, 1899–1900) – a zeneszerző egyik legismertebb, legnépszerűbb kompozíciójával – kezdődött. Már az első ütemek megmutatták Lazarova vezénylésének egyik fő jellegzetességét, nevezetesen azt, hogy zenei elképzeléseit határozott kézzel, rendkívül energikusan közvetítette a zenekar felé. Nemcsak a kezdő, impozáns, figyelemfelkeltő rézfúvós motívumoknál, melyek mintegy iniciáléként meghatározták a mű karakterét, hanem mű többi részében is. A harsonák és trombiták még véletlenül sem harsányak, sokkal inkább erőteljesek és kellőképpen súlyosak voltak. Az egész estén kiváló formában játszó rezek rögtön az első ütemekben megteremtették azt a balladaszerű hangvételt, ami az egész művet uralta, és interpretációjukkal sikeresen megidézték azt a történelmi miliőt és forradalmi hangulatot, amely a századfordulón a finn nemzetet jellemezte. Tetszettek a fafúvós szólók is és a vonóskar egységes hangzása, melynek beállításában – amellett, hogy a Rádiózenekarban kiváló vonósművészek foglalnak helyet –bizonyára segített a karmesternőnek, hogy hegedűművészi diplomával is rendelkezik.
Az ezt követő Dvořák-hegedűverseny (op. 53, 1879–1883) a romantikus szenvedély egy másik arcát mutatta meg. Antonín Dvořák a-moll hegedűversenyében Lilia Pocitari állt a figyelem középpontjában, aki pályafutása során most játszotta első alkalommal ezt a concertót. Attraktív megjelenése vonzotta a tekintetet – csillogó, mégis visszafogott, elegáns feketeruhájával –, de természetesen hegedűjátéka volt az, amivel igazán elvarázsolta a Zeneakadémia közönségét. Hegedüléséről általánosságban elmondható, hogy nagyon szép, bársonyos hangon játszik: a tónus nem pusztán szép, hanem gazdagon árnyalt, a fények és a sűrűségek érzékeny váltakozására épül. Nála nem a hangerő intenzitása, hanem a tónus szín- és súlyarányai a fontosak. Mindehhez – természetesen – tökéletes technikai kidolgozás társult. Delyana Lazarova vezénylése és Lilia Pocitari szólistai jelenléte nem egymás mellé helyeződött, hanem egymást tartotta egyensúlyban: két fiatal művész, akik tehetségüket nem látványos túlzásokra, hanem a zenei gondolkodás fegyelmére és a kifejezés belső igazságára alapozták. A nyitótételben az éneklő frazeálás természetessége dominált, a lassú tétel belső lírája a hangadás törékeny, mégis biztos kontrolljában mutatkozott meg, a finálé népi karaktere pedig könnyed ritmikai rugalmassággal, de minden külsőségtől mentes fegyelemmel szólalt meg. Lazarova kísérete figyelmes, élő tempóérzékkel reagáló partneri jelenlét volt, nem pusztán követés, hanem kamarazenei együttgondolkodás. Itt is a hangképzés textúrájára és az árnyalatok belső súlyarányaira helyezte a hangsúlyt. Csak néha éreztem, hogy hangerőben olykor mintha egy kicsit sok lenne zenekar. Egészében véve azonban remekült kísért a Rádiózenekar, hangsúlyozottan egyenrangú partnereket hallottunk a szólista-zenekar viszonyát illetően. Lilia Pocitari kifinomult, árnyalatgazdag hegedűjátékkal, a zenekar pedig ehhez alkalmazkodó attitűddel járult hozzá a mű előadásának sikeréhez. A kitartó vastapsot George Enescu Impressions d’enfance (Gyermekkori benyomások, op. 28, 1940) című szvitjének 1. tételével köszönte meg a moldáviai születésű művésznő.
A szünet után Pjotr Csajkovszkij 4. szimfóniája (f-moll, op. 36, 1877) töltötte ki az est második felét, aminek előadásáról talán nem túlzás azt állítani, hogy az est érzelmi súlypontját jelentette. A „végzet-motívum” rézfúvós megszólalása sűrű, tömbszerű, de nem nyers volt, Lazarova nem engedte túlvezérelni a hangzásképet. A nyitótétel drámai íve világosan kirajzolódott, az érzelmi fokozások nem váltak öncélúvá. A második tételben a vonóskar dallamvonalai meleg, emberközeli lírával szólaltak meg. A Scherzo pizzicatói feszes, fegyelmezett koordinációról tettek tanúbizonyságot a háromtagú forma két szélső részében, a középsőben pedig ihletett fafúvós szólóknak örülhettünk. A zárótételben – a jól ismert „Nyírfácska” remek hangszerelésű feldolgozásában – a népdal sodrása a pozitív életszemlélet kicsengéseként jelent meg. Delyana Lazarova nem bújt bele a kottába, szinte fejből vezényelt, láthatóan és hallhatóan is a mű minden hangjával el tudott számolni. Vezénylése éppen ezért nagyon szuggesztív volt, végig intenzíven kapcsolódott a muzsikusokhoz, temperamentumos személyisége pedig a legjobbat hozta ki a zenekarból. A hangverseny egészét az arányérzék és a belső koncentráció természetes kifejezése jellemezte. Emlékezetes este volt.
