Malina János
A 20 éves MÜPA kétnapos születésnapi műsorfolyamában különleges színfoltot jelentett a március 15-én délután „Zenészgenerációk – fókuszban a trombita” címmel meghirdetett műsor. Ebben a Várdai István művészeti vezetésével fémjelzett és Tfirst Péter koncertmester által vezetett Liszt Ferenc Kamarazenekar több trombitát foglalkoztató versenyműveket, illetve barokk tételeket szólaltatott meg. Trombitán pedig a legalábbis másfél generációt képviselő Boldoczki Gábor, Pálfalvi Tamás és Seidl Dénes működött közre – vagyis inkább: játszott főszerepet – a hangversenyen. Boldoczki mindhárom trombitás darabban játszott; a másik két művész egymást váltotta a két trombitás versenyművekben Boldoczki partnereként.
A trombita-túlsúly ellenére igazán változatos program gerincét a nyitó- és a zárószám, két eredeti barokk versenymű képezte: az egyik Vivaldi RV 537-es, C-dúr két trombitás koncertje, a másik pedig Telemann TWV 54:03-as műjegyzékszámú, D-dúr három trombitás concertója. Ezzel a kitűnő művészek maradéktalanul elkerülték a modern trombitások barokk műsorú koncertjeinek örök kelepcéjét, az átiratok túlsúlyát (olykor kizárólagosságát) a programban. Annál is inkább, mivel a műsor középpontjában egy kortárs, szűk 20 évvel ezelőtt született versenymű, afféle stílusjáték állt: Enjott Schneider sokoldalú német komponista Vivaldissimo című, két trombitára, vonószenekarra és csembalóra írt darabja. Ez utóbbi abban is hűen követi a barokk példákat, hogy a barokk clarino-játékosok (szólótrombitások) hangfekvését alkalmazza a concertáló szólamok számára, tehát a szólisták ebben a műben is ugyanazon a clarino-szólamok eljátszására kifejlesztett, kisméretű, ún. „Bach-trombitákon” játszottak, mint az eredeti barokk művekben.
A versenyművek között, pihentetésképpen, a Liszt Ferenc Kamarazenekar Vivaldi Arsilda, Pontus királynője című operájának nyitányát, illetve Rameau A tyúk című népszerű csembalódarabjának vonószenekari átiratát adta elő.
A három, nemzedéktől függetlenül kiemelkedő képességű trombitás szólista élményszerű hangminőséggel, tiszta intonációval és mintaszerű összjátékkal igazolta szakmai tekintélyét. Amit ezen túl is nyújtani tudtak, az az, hogy élni tudtak a lehetőséggel, amikor a zene a hangszer nagyon is markáns, katonás jellegétől eltérő karakterek megformálására adott lehetőséget. Ilyen alkalommal szolgáltak a Boldoczki és Seidl által játszott Vivaldi-koncert zárótételében megjelenő sóhajmotívumok, vagy a Schneider-darab lassú tételének éneklő motívumai. Ez utóbbiban feltűnt a Pálfalvi Tamás által megszólaltatott második trombita kifejezetten meleg hangszíne, amely izgalmas kontrasztot és változatosságot vitt a koncert alapvetően érces és férfias színvilágába.
Technikai szempontból persze az archaizáló, de mégiscsak kortárs Schneider-mű volt a legigényesebb, egyben a legcsillogóbb, legsokszínűbb. A nyitótételben a fürge repetíciók pontos szinkronitása, a gyöngyöző staccato-menetek, a lassúban Tfirst Péter magabiztos szólója, míg a zárótételben a boszorkányosan gyors skálatöredékek és a kristálytiszta, hosszú oktávmenetek kivitelezése bizonyította a zenekar és Boldoczkiék klasszisát.
Mindeközben a zenekar is kitett magáért. Játékának dinamikai sokszínűsége, kontrasztgazdagsága, a Vivaldi-nyitány drámai karakterének kiemelése, lassú szakaszának kitárulkozó líraisága mellett a ritmikus elemek erőteljes érvényesítése és a különleges effektusok – így a Schneider-mű lassú tételében a zenekarban megjelenő borzongásszerű akcentusok – érzékeny megformálása is megfogta a hallgatót. S a műsoron szereplő egyetlen átirat, a Rameau-darab is teljes értékűen hangzott ebben a csípős és szellemes előadásban.
