Malina János
A MÁV Szimfonikus Zenekart állandó vendégkarmestere és a zenekar utolsó két évtizedének egyik meghatározó zenész-egyénisége, Takács-Nagy Gábor vezényelte december 11-én a MÜPÁ-ban. A koncert első felében két jelentős skandináv zeneszerző művei hangzottak fel, a szünet után pedig Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét adták elő Makszim Vengerov közreműködésével.
A hangverseny Edvard Grieg kései remekével, az 1898-ban befejezett op. 64-es Szimfonikus táncokkal kezdődött. Rövid bevezetőjében Takács-Nagy felidézte, hogy egy kortársi beszámoló szerint Bartók Béla életének utolsó hónapjaiban Grieg műveit tanulmányozta, és nagy elismeréssel nyilatkozott azokról. A norvég népi táncdallamokra épülő, szimfóniaszerűen felépített kompozíció érthetővé teszi a bartóki fogékonyságot a norvég mester iránt; nem is annyira a népzenei alapanyag hangsúlyos jelenléte miatt, hanem elsősorban a darabnak a késő romantikára nem igazán jellemző üdesége, derűje révén. Ezek a tulajdonságok, a zene képszerűségével és természetfestésével együtt, jól érvényesültek ebben az előadásban: Takács-Nagy Gábor látható örömmel fedezte, illetve idézte fel a partitúrában rejlő eredeti megoldásokat: karaktereket, zenekari színeket és merész harmóniákat. A nyitó tánctétel középrészének groteszksége, a graciőz második tétel varázslatos, pasztorális főrészét ellenpontozó, vérbő népi tánc hetykesége, a záró variációs tétel már-már Muszorgszkijt idéző monumentális kiteljesedése egyaránt plasztikusan, karakteresen szólalt meg, jól érzékeltetve Grieg zeneszerzői kvalitásait.
A következő műsorszám, Sibelius Finlandia című, gyakran játszott szimfonikus költeménye csupán kevéssel később, 1899-1900-ban keletkezett, ám a hazafiasságnak egy egészen más, hősies-patetikus változatát képviseli. Jómagam ugyan érzek valamelyes bombasztikus felhangot a vastagon felrakott nyitó rézfúvós korálban, sőt a vonósokon megjelenő és a tétel kiteljesedését jelentő, himnikus dallamban is, de el kell ismerni, hogy mindezekkel az eszközökkel meglehetős ökonómiával bánik Sibelius. A karmester számára pedig nyilvánvalóan nem jelentett nehézséget az azonosulás a sibeliusi pátosszal, s ez egy összefogott, színpompás és egyben precízen kivitelezett előadásban nyilvánult meg. Ez a precizitás – egyébként a teljes hangverseny során – különösen a fafúvósok kiemelkedően pontos hangindításainak volt köszönhető, hiszen az akkordok szinkronban történő megszólaltatása meghatározó eleme egy zenekar csiszolt hangzásának.
A Csajkovszkij-hegedűverseny zenekari bevezető szakaszát szokatlanul széles tempóban, ugyanakkor rendkívül szabadon, beszédszerűen deklamálva indította Takács-Nagy Gábor. Vengerov pedig nem valamiféle húrszaggató, vadul romantikus gesztussal intonálta a főtémát, hanem inkább a bensőséges-kitárulkozó oldalát, legato-karakterét hangsúlyozta. Csak később, a virtuóz szakaszokban mozdult el a líraitól a férfiasan előteljes kifejezés irányába; mindeközben maga is rugalmasan bánt a tempóval a kifejezés érdekében. A tétel nagy kadenciájában Csajkovszkij igen távolra jutott a kezdet kvázi-idilljétől; Vengerov a drámai tetőpont sírását és jajveszékelését mély átéléssel szólaltatta meg, majd vezette el fokozatosan a cadenzát záró hosszú trilláig. A zenekar kitűnő teljesítményéből pedig érdemes kiemelni a fagottpár mozartosan játékos-érzéki epizódjainak imponáló megszólaltatását.
Az Andantéban az átszellemült és kiegyensúlyozott zenekari hangzás mellett a klarinét finom és puha pianói járultak hozzá a bensőséges hatáshoz. Az attacca következő zárótétel villámcsapásszerű indítása meghatározta a robbanékony, helyenként boszorkánytánc érzetét keltő alapkaraktert, amelynek remek kontrasztját képezte a második téma rusztikus jellege. Vengerov pedig látható örömmel engedte érvényesülni virtuozitását és temperamentumát, már-már zabolátlan szabadsággal csatlakozva a lendületes zenekarhoz. A táncokkal induló hangverseny így stilizált tánctétellel is ért véget. A közönség lelkes tapsait a zenekar és Vengerov Sibelius Hegedűversenyének lassú tételével köszönte meg
