Malina János
Az idős Haydn két és a fiatal Mozart egy remekművét tűzte műsorára október 14-i hangversenyén a MÁV Szimfonikus Zenekar, Farkas Róbert vezényletével. A két bécsi klasszikus műveinek remekmű voltát ritkán hangsúlyozzuk külön, hiszen természetesnek vesszük, hogy futószalagon ontották a remekműveket. De azért az ő kompozícióik között is akadnak különleges drágakövek, s Mozart hegedű-brácsaszólós Esz-dúr Sinfonia concertantéja (K 364) és Haydn utolsó miséje, az úgynevezett Harmoniemesse mindenképpen közéjük tartozik. A koncertprogram továbbá az ünnepi alkalomhoz méltó, kivételes minőségén túl is elismerést érdemel; tudniillik azért, hogy egy hagyományos szimfonikus zenekar magától értetődően választ egy olyan bécsi klasszikus műsort, amelynek műsorszámai lassanként átszivárognak a historikus előadók felségterületére.
A program több szempontból is az ideális egyensúlyra törekedett. Mozarttól egy gyakran játszott hangszeres alkotást tartalmazott, egyik legkorábbi olyan művét, amelyből teljes életnagyságban tör elő a zsenialitása, Haydntól pedig két vokális, liturgikus darabot – a misén kívül a nyitószámként előadott kései Te Deum, Hob. XXIIIc:2 (a programfüzetben hibásan XXIII:c2-ként szerepelt; ilyen műjegyzékszám nincs, de ha lenne, akkor egy c-mollban írt nem hiteles Haydn-kompozícióhoz tartozna) –, amelyek a szerző utolsó éveinek magas hőfokú és szárnyaló fantáziájú oratórikus művei közé tartoznak; a Harmoniemesse éppenséggel a mester utolsó befejezett nagyobb szabású kompozíciója.
Ugyanakkor ez a program – és különösen a Sinfonia concertante – kockázatokat is rejtett, mert Farkas Róbert a műsort mindvégig a teljes létszámú szimfonikus zenekarral játszatta. S Mozart mindössze két-két oboával és kürttel kiegészített zenekara, mind pedig az a csökkentett létszámú hercegi együttes, amely Kismartonban a Te Deumot és a misét bemutatta, egyértelműen kisebb méretű együttest sugall. Ám van valami, ami többet számít, mint a számszaki értelemben vett helyesség és hitelesség, nevezetesen az érzékeny zeneiség. A MÁV Szimfonikusok Farkas vezetésével olyan csiszoltan, hajlékonyan, életteli intenzitással szólalt meg, amit bármelyik kamarazenekar megirigyelhetett volna.
Ez a kamarazenei kidolgozottság elsősorban persze a Mozart-műben érvényesült, nem csupán a karcsú hangszerelés miatt, hanem a két szólistával folytatott párbeszéd egyensúlya, egyenrangúsága okán is. Persze a két szólista egymással való viszonyát és egyensúlyukat is nagy érdeklődéssel figyeltük, hiszen a magánszólamokat apa és fia, Kelemen Gáspár (hegedű) és Kelemen Barnabás (brácsa) játszotta. Nos, legelőször is az artikuláció és a frazeálás tökéletes összhangja és szinkronitása tűnt fel a Mozart által aprólékosan kidolgozott, szólisztikus és sokszor rögtönzésszerű kettős cadenzákban. Akár terc- vagy szextpárhuzmokban duetteztek, akár párbeszédszerűen vették át egymás témáit vagy motívumait, úgy érezhettük, hogy az ifjabbik Kelemen a kifejezés komolyságában, sőt átszellemültségében érett, felnőtt művészegyéniségként nyilatkozik meg, és a mind a hangszín magvasságát, mind a zenei megnyilatkozás szuggesztivitását tekintve fenomenálisan brácsázó idősebbik Kelemennek méltó partnere tudott lenni. Kristálytiszta csengésű, olvadékony hegedűhangja is megállta a helyét édesapja mellett – csak egy tekintetben, a hangerő vagy inkább átütőerő terén szorult valamelyest háttérbe. Ezt a kis egyensúlytalanságot azonban szinte mindvégig feledtette velünk a kifejezés rendkívüli intenzitása. Ez az intenzitás, érzelmi telítettség azután a lassú tétel utolsó szólószakaszában, közvetlenül a zenekar megrendítő erejű, egyszerre tragikus és megbékélt-vigasztaló záróütemei előtt érte el a tetőfokát. Sohasem hallottam még ezt a duett-szakaszt ilyen átszellemült pianissimóban, ennyire szabadon és vallomásos erővel előadni – s ez új értelmet adott a csodálatos záró ütemeknek is. S ez a tételzárás egyben példája volt a zenekar, illetve karmester és a két szólista közötti párbeszéd érzékenységének is.
A Mozart-darabot keretező két latin szövegű Haydn-kompozíció igen különböző terjedelmű, de időben egymáshoz közeli és hangütésben is rokon darab. A kirobbanó erejű, ujjongó, à la Bach három trombitával fényesített Te Deumhoz képest a mise szövege és a négyszeres terjedelem a karakterek lényegesen szélesebb skáláját kínálja fel a komponistának; ami azonban nagyon hasonló a két műben, az a kései Haydn mindenféle konvenciót elhajító, a szövegből a magas hőfokú ihlet által életre keltett, elemi erővel ható és karcolhatatlan tökélyű beszéd-zenéje. (Ezt nevezte Molnár Antal a megnyilatkozás mennyei biztonságának.) Jellemző, hogy a Harmoniemessében egyáltalán nem találunk zárt áriát, hiszen az a maga kötöttségeivel már csak béklyózta volna az idős mester teremtő fantáziáját. Farkas Róbert láthatóan tisztában van a kései művekben csak fokozódó haydni őserőnek, s ami még fontosabb, képes volt a mise teljes folyamán fenntartani a feszültséget, minden pillanatban valami újra, valami váratlanra rámutatni, a zenét transzcendenciával átitatni.
A zenekar itt is Farkas megbízható és odaadó partnere volt, a közreműködő Skót Nemzeti Kórus pedig rendkívül kulturáltan és megbízhatóan működött közre, sokban elősegítve a darabok monumentális hatását. A négy fiatal énekes szólista, Megyimórecz Ildikó, Orton Vivienne, Beeri Benjámin és Endrész Ferenc megbízhatóan látta el feladatát, de nem szerzett igazán emlékezetes pillanatokat – kivéve talán a két, hangban és karakterben jól összeillő két női énekes duett-szakaszait.
