Kovács Ilona
A Concerto Budapest október 24-i ünnepi hangversenye méltóképpen emlékezett meg az 1956-os forradalom 69. évfordulójáról. Liszt Ferenc hazafias retorikájú Hungaria című szimfonikus költeménye (S. 103, 1854) után Dohnányi Ernő ragyogó humorú zongorára és zenekarra írt Változatok egy gyermekdalra (op. 25, 1913–14) című kompozíciója szólalt meg Várjon Dénes közreműködésével, a második részben pedig Beethoven 3. (Esz-dúr, „Eroica”, op. 55, 1803) szimfóniája zárta a programot. Az együttes főzeneigazgatója, Keller András átgondolt dramaturgiát rajzolt: az emlékezés pátoszát a játékos irónia feloldó erejével és a klasszikus formák fegyelmével egyensúlyozta és mutatott rá az este eszmei üzenetére.
A Hungaria Liszt tizenhárom szimfonikus költeményének sorában a kilencedik. A kompozíció 1856-os pesti bemutatója óriási sikert aratott, és a Magyar rapszódiák mellett nagyban hozzájárult Liszt magyarországi népszerűségéhez. Nem konkrét program alapján íródott, hanem Liszt hazafias érzéseit fejezi ki, viszonzásképpen született Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című ódájára, amit a hangverseny elején Keller András teljes terjedelmében felolvasott. A mű a Les Préludes-del vagy a Mazeppával összehasonlítva jóval ritkábban hallható a koncerttermekben, aminek magyarázata lehet, hogy voltaképpen valóban nem a legsikerültebbek közé tartozik e műfajban. Most azonban mind retorikai hatásában, mind hangszerelésének fényében ünnepi nyitánnyá nemesedett. A sűrű zenekari szövet transzparensen szólalt meg: a vonóskar telt alapját nemes rézfúvós-intonáció koronázta, a fafúvók pedig plasztikus beszédszerűséggel formálták a magyaros fordulatokat. Keller tempói nem engedtek a dagály csábításának: a nagy gesztusok mögött következetes pulzálás és gondos artikuláció feszült, így a zenekari tuttik nem a hangerő, hanem a felépített energiák kicsúcsosodásaként hatottak. Az előadás korrekt volt és kiemelte a magyaros elemeket. Az indulószerű részekben kiválóan helytálltak a rezek és az ütők, akikre nagy feladat hárult. A koncertmester, Amanda Liu egyéni megszólalásai pedig lírai fókuszpontot teremtettek: a dallamívek rugalmas lélegzetvétele és a vibrato gazdaságos, kifejező használata emberközelivé tette szólója retorikáját. A darab befejezése pontosan eltalálta azt az érzetet, amelyre egy emlékező este nyitányaként szükség van: emelkedett fényt, tiszta tartást és túlzások nélküli pátoszt közvetített.
A klasszikus zenekari séma szerint felépülő programban a nyitány után egy versenymű következett. Ezúttal Dohnányi zenei „Így írtok ti”-je, a Változatok egy gyermekdalra című opusza (op. 25, 1913–1914) Várjon Dénes szólójával. A darab alcíme „A humor barátainak örömére, másoknak bosszúságára”. Dohnányi humora most is működött. A Brahmsot-Wagnert idéző súlyos bevezető után – miután a mélyvonósok pizzicatói szinte „elaltatták a közönséget”, a nagydob fortissimo ütése olyan hatást váltott ki, amit talán Haydn érhetett el egykor az „Üstdob”-szimfónia (G-dúr, Hob. I: 94) 2. tételével. És most is nevetést fakasztott a mű végén újból felcsendülő egyszerű gyermekdal, amit Magyarországon Hull a pelyhesként ismerünk. (Amit persze anakronizmus így emlegetni, hiszen a szöveg csak az 1950-es években született meg Rossa Ernő tollából.) Várjon Dénes meglehetősen gyakran játssza e darabot, most is magabiztosan fölénnyel szólaltatta meg a zongoraszólamot. Néha éreztem csak kissé száraznak, érdesnek a zongorahangját. A tizenegy variáció mindegyike egyéniség volt olvasatában. A zenekar ebben a műben teljesen egyenrangú a zongorával – Dohnányi nem is zongoraversenynek tekintette e művét, hanem zenekari darabnak zongoraszólóval. Éppen ezért nem meglepő, hogy a zenekar és Várjon Dénes kapcsolatában a kamarazenei párbeszéd volt a kulcs. Várjon játékának fölényes biztonsága sosem a feltűnő virtuozitás felől közelített, hanem inkább abból a fegyelmezett figyelemből, amellyel a zenekari szólamokhoz igazította frazírozását. A főtéma bemutatásában a szalonszerű elegancia finom iróniával párosult; az ezt követő variációk sorában a karakterek gyors egymásutánja mégsem esett darabokra. Sok szép pillanatnak örülhettünk. Például a 4. variációban, mikor a zongora mellékszereplővé válik: csupán asszisztál az ellentétek játékából adódó parodisztikus párbeszédekhez, melyek ezúttal a fagottok és kontrafagottok, illetve a piccolo és a fuvola szólamai közt zajlottak. Az 5. variáció „etwas verschwommen, mit viel Pedal, wie ein Spieluhr” (kissé elmosódva, sok pedállal, mint egy zenélőóra) előadásmódot kívánó tétel különleges, földöntúli hangzása a hárfának, a harangjátéknak és a pedállal dúsított zongorahangzásnak köszönhetően az élet egy másik dimenzióját villantotta fel. A művet megkoronázó zárófúga – nevéhez méltóan – önfeledt száguldás volt a zenében, ahol az egyszerű kis gyermekdal a legmagasabb rendű polifon műfajjá vált Dohnányi zeneszerzői műhelyében: fúgatémává transzformálódott. A Concerto Budapest és Keller András a szólamok fegyelmezett összeillesztésével és a dinamikai fokozás mesteri fokra emelésével példaszerű zárást adott: a zenekar transzparens rétegei fölött Várjon hangja nem dominált, hanem vezette és összefogta a textúrát. Ritka, amikor ez a darab ilyen kiegyensúlyozottan tud egyszerre szórakoztatni és szerkezetileg meggyőzni. Természetesen nagy tapsot kapott Várjon Dénes, aki Beethoven c-moll („Pathétique”) szonátájának (op. 13) 2. tételével viszonozta a tapsokat, ezzel egyben megelőlegezte a hangverseny 2. részének zeneszerzőjét is.
A szünet után felhangzó Eroica-szimfóniában minden a helyén volt, amely egyértelművé tette, hogy jelentős műről van szó. Keller András az ünnep eszmei súlyát nem retorikai gesztusokkal, hanem a forma szigorú és mégis lélegző kibontásával jelenítette meg.
