Malina János
A Concerto Budapest október 10-i, zeneakadémiai hangversenye egzotikumszámba menő darabbal kezdődött. Illetve nem is maga a kompozíció, Bach BWV 537-es jegyzékszámú c-moll fantázia és fúgája volt a kuriózum, hanem az az átirat, amelyet az orgonaműből Edward Elgar 1921-22-ben készített nagyzenekarra, s amelyet nyitószámként Keller András dirigált ezen az estén. A hárfafutamokkal, bőven adagolt csörgődobbal és a fantázia első hét ütemének C pedálhangját aláhúzó, makacsul ismétlődő timpani ütésekkel felturbózott hangszerelés afféle historikus előadásként – mármint az egy évszázaddal ezelőtti, de tulajdonképpen a 19. századra visszavezethető Bach-megközelítés felidézéseként – hatott. Ma hajlamosak vagyunk úgy reagálni erre, hogy amit hallottunk, nem is Bach volt tulajdonképpen, hanem vérbeli késő romantika, Bach ürügyén. S valóban, egy-egy pillanatban, például a fúgát záró fülsiketítő harsogás hallatán érezhettük úgy, hogy „ilyen állat nincs”, de ha nyitott füllel hallgattuk a darabot, akkor megérezhettük azt a magától értetődő természetességet, szinte gyermeki naivitást, amellyel a szerző a zenét „lefordítja” a maga korának nyelvére, hogy az akkori hallgató számára hozzáférhetőbbé váljon. Keller és a zenekar pedig ugyancsak megértéssel és teljes azonosulással szólaltatta meg a számunkra már szinte múzeumi tárggyá vált, de érdekes és tanulságos átiratot.
Még fél évszázad sem választja el egymástól a nyitószám és a hangverseny középpontjában álló Sosztakovics-mű, a 2. (cisz-moll) hegedűverseny keletkezését, ám gyökeresen másféle világot képviselnek. Sosztakovics keserű, szarkasztikus, csak ritkán ellágyuló, mégis mélyre hatoló zenéje persze nem csupán a stiláris különbségek, de a szerző személyes vonásai révén is egészen más tájakra vezeti a hallgatót. Ez a kései, és talán a szerző aggasztó egészségi állapotát is tükröző kompozíció a legkomorabb művei közé tartozik. Érzelmi skálája mégis nagyon gazdag, a pokol ijesztő látomásától a humoros-csúfondáros, Till Eulenspiegel-i pillanatokig. Magam elsősorban azért vártam nagy érdeklődéssel a mű előadását és vele az egész hangversenyt, mert a szólista Antje Weithaas volt, akit korábban csak kamarazenészként – mégpedig fenomenális kamarazenészként – ismertem.
A mű rendkívüli igényeket támaszt az előadóval szemben, már csupán a mindhárom tételében található cadenzák révén is; közülük a nyitótételbeli még polifon szövése miatt is különleges erőpróba. Weithaas ebben a szerepben is rendkívül meggyőzően mutatkozott be. Nemcsak felemelő élményt jelentett a hallgató számára a sosztakovicsi pokoljárás minden ízében őszinte és átélt tolmácsolása, a fájdalom, a düh, a pusztítás és a groteszk elemek tablójának rendkívül differenciált felidézése, de mindennek alapzataként a kellő erő és a mindent elsöprő szenvedély sem hiányzott ebből a törékeny megjelenésű művésznőből. Keller András vezényletével a zenekar is kiváló partnere volt Antje Weithaasnak, és magas fokú technikai felkészültséggel és fegyelemmel, a kifejezés teljes skáláját jelentette meg szuggesztív erővel. A számos emlékezetes egyéni teljesítményből hadd emeljem ki a nyitótétel kadenciáját követő, lírai-részvétteli kürtszólót, majd az incselkedő-ironikus zárásban a fagott felszabadultan humoros staccato-témáját. Megragadó volt a lassú tétel fokozatosan átforrósodó kezdeti szakasza, és imponáló a konvencióktól eltérően igen súlyos mondanivalót hordozó, burleszk, ördögi, szenvedélyes és eksztatikus elemeket felvonultató zárótétel előadói intenzitása is.
A koncert a szünet után Brahms 1. (c-moll) szimfóniájának előadásával zárult. A lassú bevezetés C üstdob ütései Elgar Bach-átiratára utaltak vissza s arra emlékeztettek, hogy ez a zenei rím bizonyára a műsorválasztásban is szerepet játszott. A szimfónia dramaturgiailag igen meggyőző és a hangulatok és a zenkari színárnyalatok finom árnyalására koncentráló előadásában a zenekar kiváló fúvós szekciója hangsúlyozott szerepet játszott. Az egész hangversenyen remeklő első kürt a zárótétel végtelen távlatokat nyitó kürttémáját fenségesen szólaltatta meg. A mesei hangulatot felidéző második, Andante sostenuto tételben, majd – az olimpuszi derűvel tovahömpölygő Allegrettót követően – a zárótételben is kitűnt Rózsa Gerda párját ritkítóan karcsú és hajlékony oboahangja és játéka, aki a fafúvósok között helyet foglaló többi nagyszerű művész mellett is magára vonta a figyelmet: szólói az egész koncert legszebb pillanatai közé tartoztak.
