Danubia Zenekar – 2023. december 9. BMC

0
97

Malina János

December 9-én, a Danubia Zenekar Dohnányi-sorozatának utolsó hangversenyén a zeneszerző 1949 utáni, Amerikában komponált műveiből hallhatott válogatást a BMC közönsége. Szóló- és kamaraművek és zenekari kompozíciók egyaránt megszólaltak; kakukktojásként pedig az 1912-ben írt, op. 23-as Három zongoradarab is szerepelt a programban. Miután Dohnányi Amerikában (pedagógiai célú zongoraetűdöktől eltekintve) mindössze hat művet alkotott, elmondható, hogy az Eckhardt Gábor élvezetes ismertetőivel színesített koncerten az oeuvre ott keletkezett részének a fele hallható volt ezen a koncerten.

Dohnányi II. világháború utáni megpróbáltatásainak és amerikai életviszonyainak ismertetése után a tulajdonképpeni program a Balogh Ádám által eljátszott Három zongoradarabbal kezdődött. A kissé indiszponált hangszer által kedvezőtlenül befolyásolt előadásból – de a darabok közül is – a harmadik tétel, a „Capriccio” bizonyult a leghatásosabbnak: ebben a fiatal zongorista magabiztosan gyűrte le a Liszt által inspirált, bravúros kompozíció nehézségeit.

Ezután Duleba Lívia játszotta el Dohnányi utolsó két művét (megint eltekintve egy instruktív zongoraetűd-sorozattól). Ez két fuvoladarabot jelent, amelyeket op. 48-as szám alatt foglalt össze: az első szám az 1958-ban írt, zongorakíséretes „Aria”, a második pedig a következő évben keletkezett „Passacaglia” szólófuvolára. Duleba Lívia a második számmal kezdett, miután Eckhardt Gábor elmagyarázta a mű furcsaságait. Egy olyan variáció-sorozatról van ugyanis szó, amelynek rövid témája egy mind a tizenkét félhangot tartalmazó „reihével” kezdődik. Az idézőjelet az indokolja, hogy a kezdet ebben az értelemben dodekafon ugyan, ugyanakkor nyíltan dacol azzal az alapvető szabállyal, hogy a sor egymást követő hangjai nem alkothatnak dúr vagy moll hármashangzatot, illetve, általában, nem kelthetik a tonalitás érzetét. Dohnányi, nyilvánvalóan játékos, sőt csúfondáros célzattal, még rá is tesz egy lapáttal, amikor az a-mollra utaló első öt hangos motívumot szó szerint megismétli egy hanggal mélyebben, g-mollban is, ugyancsak teljesen szabálysértő módon.

Ebből az ál-dodekafon témából kiindulva azután, briliáns zeneszerzői tudásával könnyedén komponál olyan karakterű variációkat, amilyeneket csak akar, hol atonális, hol folyton moduláló, hol meg világos a tonalitású szakaszokkal. És nincs nyoma erőlködésnek: helyenként olyan gazdag-kitárulkozó a zene, hogy már-már Schubert Elszáradt virágok-variációinak közepén érezzük magunkat.

Mindezt az elbűvölően játékos-szellemes zeneszerzői búcsút Duleba Lívia imponáló biztonsággal és könnyedséggel adta elő, és eközben érzékeltetni tudta, hogy az utolsó variációk nem csupán technikailag a legmutatósabbak, de érzelmileg is tetőpontjára juttatják ezt a szeretnivaló művet.

Az Aria, amelyben Balogh Ádám kísérte a szólistát, az előbbinél talán konvencionálisabb, de vonzó, franciás hangvételű, elegáns kompozíció. Duleba Lívia itt elsősorban hajlékony legatóival, hangjának gömbölyűségével, játékának lekerekítettségével aratott megérdemelt tetszést.

Maga a Danubia Zenekar azután a koncert második felében lépett a pódiumra. Két felkérésre komponált művet adtak elő, amelyekkel Dohnányi hosszasan birkózott. Közülük az első, az 1952-es, hárfára és zenekarra írt, op. 45-ös Concertino a jelentékenyebb. Ebben a háromtételes, bár szabályos versenyműnek nem nevezhető darabban Papp Tímea szólaltatta meg a szólóhangszert. Az álmodozó, lírai nyitótételből, a kedves és szellemes scherzóból és a három közül érzelmileg a legbensőségesebb lassú zárótételből álló concertino Hámori Máté vezényletével meggyőzően és érzékletesen szólalt meg Papp Tímea zeneileg érzékeny és technikailag precíz közreműködésével.

A zárószám az 1953-as Amerikai rapszódia (op. 47) volt. Ez afféle jutalomjátéknak hatott minden szempontból: Dohnányi itt látható élvezettel próbálgatja (imitálja? parodizálja?) a Copland- vagy Grofé-féle, nagyon amerikai nagyzenekari művek hatalmas lélegzetét, tágas képeit és átszellemült érzelmességét, nem kevés sikerrel. Emellett filmzene- és burleszkszerű elemekben, valamint feltűnően dallamos rézfúvós szólókban is bővelkedik ez a játékos kedvű darab, amelynek előadását a zenekar és karmestere, no meg a közönség is láthatóan nagyon élvezte.