Malina János
„150 év romantika” címmel adott hangversenyt a cím által sugalltnál jóval színesebb programmal a Budafoki Dohnányi Zenekar április 26-án a budatétényi Klauzál Házban Török Levente vezényletével. A műsor középpontjában egy kuriózum, Gyöngyösi Levente 2022-ben komponált Pikkolóversenye állt. A darab kirobbanó sikere azonban nem annyira a kurióziumnak, hanem a nagyszabású és tartalmas mű erényeinek és az előadók, elsősorban a szólóhangszert megszólaltató Kanyó Dávid ragyogó teljesítményének szólt. Ezt megelőzően Borogyin Igor herceg című operájának nyitánya, a szünet után pedig Smetana Moldva című szimfonikus költeménye, majd befejezésül a zenekar névadója, Dohnányi Ernő Pierrette fátyla című pantomimjéből összeállított zenekari szvit csendült fel.
A Bécsben végzett, elsősorban Németországban, Ausztriában és Magyarországon tevékenykedő, még mindig fiatal Török Leventét, aki egyéb kötelezettségei mellett a jövő évadtól a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjeként fog bemutatkozni, eddig nem volt még szerencsém a pódiumon látni. Most mindenesetre már a Borogyin-nyitányban igen rokonszenvesen magabiztos és céltudatosan építkező, technikailag csiszolt vezényléssel mutatkozott be.
A versenyműben – melynek szólóhangszerét a kiadott anyagok hol piccolónak, hol pikolónak nevezik, magyar neve azonban nézetem szerint pikkoló, hiszen nem sört töltenek bele – azután egy technikailag sokkal nehezebb és stilárisan lényegesen összetettebb zenei anyag interpretációjával bizonyította Török Levente, hogy ilyen körülmények között is világos áttekintéssel, zenei elképzelésekkel rendelkezik, és a helyenként igen bonyolult és áttört partitúrát is precízen, a zenekar és a szólóhangszer párbeszédét pedig életszerűen és érzékletesen képes interpretálni.
Kanyó Dávid, egy „egyszerű” – bár koronként a vezénylés területére is kiránduló – zenekari fuvolás pikkolózását pedig csak a legnagyobb elismerés hangján említhetem. Gyakran előfordul, hogy zenekari művek igényes vonós szólóiban a szólamvezető vagy éppen a koncertmester játékán jól érezhető az elfogódottság, az, hogy nehéz volna elképzelni őt egy nagy versenymű szólistájaként. Kanyónál ilyesmiről szó sincs, jóllehet Gyöngyösi ijesztően nehéz szólamot írt számára: ő született szólóhangszeresként nyilvánult meg, és nem csupán kristálytisztán és a gyors tételekben boszorkányos virtuozitással játszott, hanem arra a csodára is képes volt, hogy játékszernek tetsző hangszeréből nemes és kiegyenlített, sokszor kifejezetten magvas, sőt bársonyos hangokat csaljon elő. Ki gondolta volna például, hogy egy kitartott pikkolóhang egy egész zenei frázis karakterét alapozhatja meg? Vagy hogy egy lassú tételben mély lírai kitárulkozás vagy éppen a gyász, tragikum hordozója lehet?
Gyöngyösinek, aki a rendkívül igényes és gazdag, négytételes darabot külföldi megrendelésre írta, volt bátorsága ahhoz, hogy ezzel a lehetőséggel kísérletezzen – és a versenymű magyar szólistájában ideális partnerre talált, aki a lehetőséget bizonyosságra váltotta. Hadd jegyezzem meg itt továbbá, hogy a mű III., lassú tétele lényegében – igen eredeti – kamarazene, amelyet a szólistán kívül Roskó Bernadett (hárfa), Bene Hajnalka (fuvola) és Gazda Bence koncertmester (hegedű) szólaltatott meg érzékenyen és magas érzelmi hőfokon.
Smetana mesteri és szeretetre méltó Moldvája további részletekkel gazdagította Török Levente portréját. A karmester ebben az oly népszerű és gyakran hallható repertoárdarabban is talált olyan mozzanatokat – egy-egy pajzán akcentust vagy különösen festői színt vagy ecsetvonást –, amelyek eltérnek a rutintól és felfrissítik a darabról alkotott képünket.
Dohnányi első, pantomimnek nevezett színpadi műve, mint a műsort ismertető Zelinka Tamás leszögezte, voltaképpen rémdráma, amelynek kacskaringós és abszurd fordulatait a mindössze négy tételből álló zenekari szvit nagyvonalúan mellőzi. A voltaképpen derűs és sziporkázó tételsor felerészben keringőkből áll, s bár a másik két tétel, a páratlan sorszámúak, bővelkednek az expresszív és groteszk pillanatokban, az elhangolt akkordok, szenvedélyes kitörések, a fanyar elegancia légköre mégis elsősorban szín- és fantáziagazdagságával, nem pedig horrorisztikus hatásával tűnik ki. A két valcer élénk tempója viszont a bizarr hatást növelte; hogy nem igazi, táncolható keringők, azt Török Levente a jellegzetesen szabad, sőt „geil” bécsies valcer-ritmizálás mellőzésével is aláhúzta.
Végül pedig az egész koncert folyamán érezhető volt a harmonikus viszony a karmester és a zenekar között: Török Levente meggyőző és ígéretes vezénylését a zenekar teljes odaadással és magas színvonalon formálta hangzó zenévé.
