„Concerto Csellóünnep” – 2023. november 25., 26. Zeneakadémia

0
82

Fittler Katalin

A Concerto Budapest kétnapos csellófesztiválja több szempontból is megérdemelné a „krónikát”, jelent-s-jövőt tájékoztató beszámolót. Ebben az esetben ugyanis korántsem „csak” valamiféle – napjainkban divatos – maraton-rendezvénysorozatról van szó, hanem éppen a kínálat komplexitásából adódóan a hallgatnivalók olyan bőségkosaráról, amelyből érdemes mohón válogatni. Sőt, hallgatóként (haszonélvezőként) teljességre törekedően részesülni a többdimenziós kínálatból. Megannyi válogatási szempont egyenrangú érvényesülésére adott módot a kilenc rendezvény, amelyet érdemes volt folyamatosan végigkövetni. Tapasztalatból állíthatom: korántsem bizonyult fárasztónak. Legfeljebb egy-egy különleges élmény hatására merült fel teljesíthetetlen vágyként az idő kérlelhetetlen haladásának megállítása.

Ha a centralizált koncertszervezés korában sem valósulhatott meg maradéktalanul a rendezvények időpontjának és tematikájának „összehangolása”, nem csodálkozhatunk azon, hogy számos szervező munkájának eredménye gyakran eredményez sajnálatos ütközéseket, nehéz választás elé állítva a lelkes érdeklődőt. Liszt Krisztus-oratóriuma például komoly konkurenciát jelenthetett a vasárnap esti zárókoncertnek – de ismét diadalmaskodott az élőzene hallgatás iránti elkötelezettség: nem lehetett panasz az érdeklődésre. A Csellóünnep kilenc koncertjének látogatottsága egyértelműen pozitív visszajelzés, ami remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy a Concerto Budapest a továbbiakban is gondoskodjék ilyen (egy vagy több) teljes napos tematikus sorozatokról.

Más kérdés – és nem elhallgatandó -, hogy a szakmai érdeklődés hiánya ezúttal is szembetűnő volt. A zenetanároknak a tanítási időben „igazolt mulasztásként” elkönyvelhető távolmaradására ezúttal kevés mentséget lehet találni. Pedig bármiféle kreditpont-gyűjtő projektnél több haszonnal járt volna az élményszintű zeneirodalom ismereti „továbbképzés”. Egyéni és magánérdek összekapcsolására kínált lehetőséget az igényes műsorfolyam – inkább többé, mint kevésbé ismert szólisták közreműködésével. Aki akár csak egy hangversenyt meghallgatott, tanúsíthatja: korántsem volt túlzás ünnepnek titulálni a különleges, csupán méretében mini fesztivált. Amely a realizálódó siker mellett még hatásosabb akkor lehetett volna, ha az élmények-ismeretek tanulsága valamiképp visszakerül(hetett volna) a tapasztalatok hasznosításával, továbbadásával a zenei élet mindennapi gyakorlatába, a különböző oktatási szinteken.

Érdemes külön kiemelni: ezúttal valóban dokumentum-értékű a műsorfüzet, mert nem került sor műsorváltozásokra, és ténylegesen a meghirdetett előadókat hallhattuk. Az is ritka lehetőség, hogy két napon belül (vagy akár egy napon) különböző funkcióban lépjen pódiumra sokoldalú művész. Mert más dolog tudni, hogy egyik-másik (egyre több) hangszeres vezénylésre is adja a fejét, és más élmény-szinten megtapasztalni, hogy hangszeresként is és karmesterként is helytáll valaki. A nyitókoncerten a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak 2020 óta művészeti vezetőjeként is működő Várdai István ezzel az együttessel szólaltatta meg (karmester nélkül) Haydn két csellóversenyét. (A ráadásként adott Bach-tétellel pedig előlegezte a program egyik fontos pillérét…) A második koncerten a Solti teremben Perényi Miklóst és a Keller Quartettet (Keller András, Környei Zsófia – hegedű, Szűcs Máté – brácsa, Fenyő László – gordonka) köszönthettük – ők a későbbiekben még többször is pódiumra léptek. A harmadik hangversenyen a Nemzeti Filharmonikusok két szólistával (Devich Gergely, Rohmann Ditta) és két karmesterrel (Maxim Rysanov, Somodari Péter) szerepeltek – az utóbbiakat később hangszeresként is hallhattuk (Rohmann Ditta is Bach-tételt adott ráadásként). Szombat este a Concerto Budapest partnereként, Keller András vezényletével elementáris élményt jelentett a program: Fenyő László szólójával Schumann csellóversenye, Somodari Péter szólójával Csajkovszkij népszerű opusza, a Változatok egy rokokó témára, majd Perényi Miklós szólójával Dvořák csellóversenye. Úgy tűnt, az élményekbe nem lehet belefáradni – nem kioltották egymás hatását, hanem mindegyre fogékonyabbá tették a befogadót. Sokak tapasztalata lehetett, hogy a zenehallgatás – jó esetben – korántsem passzív időtöltés.
Talán nem indokolatlan, ha részletesebb méltatás a vasárnap délelőtti hangversenynek jut, amelynek műsorán Brahms kettősversenye (Valeria Abramova – hegedű, Carlos Vidal Ballester – cselló) és Richard Strausstól a Don Quixote (Szűcs Máté – brácsa, Fenyő László – gordonka) szerepelt, a Concerto Budapest közreműködésével Bogányi Tibor, valamint Baráti Kristóf vezényletével. Ezt követően új helyszínként a Kupolatermet kereshettük fel, ahol a kisebb terem intim légkörében Bachtól további két csellószvitet hallhattunk (a c-mollt Varga Tamás, az öthúros hangszerre komponált D-dúrt Rohmann Ditta tolmácsolásában), majd kortárs-művet, a Budapesten mindhárom minőségében (zeneszerző, zongoraművész, karmester) bemutatkozott Thomas Adèstől a 2009-ben eredetileg is csellóra és zongorára írt Lieux retrouvés (Megtalált helyek) című darabot (Hartmann Domonkos – gordonka, Csabay Domonkos – zongora). Ezt követően a Nagyteremben Homoki Gábor (brácsa) és Varga Tamás (cselló) csatlakozott a Keller Quartethez Csajkovszkij d-moll vonósszextettjének előadásakor, majd Pendereckinek apparátusát tekintve is ritkaságnak számító Concerto grossója csendült fel. Ekkor ismét Rysanov vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat, szólistaként pedig Varga Tamást (e napon immár harmadik funkcióban!), Szabó Ildikót, valamint a Concerto Budapest zenekari művészét, Karasszon Esztert hallhattuk. Érdekes kamara-programmal kecsegtetett a Kupolateremben rendezett második est, amelynek különlegességét Bach híres Chaconne-jának két csellóra készített átirata jelentette (sajnos, nem derült ki, kinek a szellemi terméke ez az átirat). A Concerto Budapest két művésze, Karasszon Eszter és Takács Ákos szólaltatta meg. E zenekar további két csellistája, Aranyos János és Migróczi Tamás pedig arra vállalkozott, hogy maguk között felosztva előadják a cselló-irodalom egyik sarkalatos mérföldkövét jelentő Szólószonátát Kodály Zoltántól. A műsort Temesvári Bence keretezte két hatásos karakterdarabbal (Dvořák: Az erdő csendje, Csajkovszkij: Pezzo capriccioso), Shin Miyota zongorakíséretével. Emlékezetes élményt jelentett a fesztivál záróeseménye is, amelynek műsora Beethoven D-dúr („Szellem”) zongoratriójával kezdődött (Keller András – hegedű, Bogányi Tibor – cselló, Bogányi Gergely – zongora), Elgar Csellóversenyével folytatódott (Kokas Dóra – cselló, Concerto Budapest, Rysanov vezényletével), majd a Concerto Budapest nyolc csellóművésze Arvo Pärt Missa brevisét szólaltatta meg, befejezésül pedig Schönberg Megdicsőült éj című vonósszextettjével búcsúztunk a csellóvarázstól (a Keller Quartethez brácsásként a korábban vezénylő Rysanov, valamint Kokas Dóra társult).

Az utóbbi évtizedekben (kiváltképp a régi hangszerek iránt megnőtt érdeklődés idején, a historikus előadások rendszeresedésével) szinte divattá vált azonos művek különböző megszólaltatásainál az interpretációk „összehasonlítása”. A fesztivál során a rendkívül változatos program szinte lehetetlenné tette a gordonkások (teljesítményének) az összehasonlítását, vagy valamiféle rangsorolási kísérletet. Annál inkább módot adott az érdeklődő hallgatónak arra, hogy próbálja észrevenni egy-egy művész gordonkajátékának „erősségeit”, sajátosságait. Pontosabban, annak megfigyelésére, hogy az adott kompozíció szépségének kiemeléséhez milyen technikai felkészültségbeli többlettel, az értő kottaolvasást bizonyítandó milyen zenei elképzelésekkel/megvalósításokkal járult hozzá. A hangzások sokszínűsége, az egyes stílusokon belül a hangszer specifikus lehetőségeinek a kiaknázása: a hallás differenciálására kínált egészen kivételes lehetőséget.
Visszatérve a vasárnap délelőtti hangversenyhez: további megfigyelési szempontokat kínált a két-szólistás kompozíciókban a szólisták egymáshoz való viszonya, valamint az „együttműködésük” a zenekarral és a karmesterrel. A két fiatal külföldi szólistának a szerepeltetéséhez az adhatott apropót, hogy mindketten a Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Verseny díjazottjai. Számukra értékes lehetőség lehetett ez a fellépés, fontos lépés azon az úton, amelyen ideálisan megvalósítják azt a komplex gyakorlatot, amelyben a biztos szólamtudás birtokában teljes jelenléttel tudnak részt venni a hangzás-egész kialakításában. Ezúttal a hegedűst érezhetően lekötötte a saját szólamának perfekt megvalósítására való törekvés. Csellista-partnere inkább tudatában volt annak, hogy a mű adott pillanatában milyen szerepet játszik a szólama. Richard Strauss kettősverseny-igényű kompozíciója a műfaját tekintve szimfonikus költemény – mégis indokolt a némiképp versenymű-szerű ültetési rend: a csellista a szólista helyét foglalta el, a szólóbrácsás pedig a zenekarban a szólamvezetőét, ily módon a két szólista számára könnyű a szemkontaktus kialakítása (kommunikáció), miközben állandóan szerves részei az összhatásnak. Ezúttal teljes fényében pompázott a Richard Strauss-i hangszerelési remeklés – remek hárfa-szólót is hallottunk, és a zenekari szólóállásokban gazdag partitúrának a kamarazenei érzékenységű életre keltése a legjobb bizonyítványt állította ki a zenekari tagok zenei-technikai felkészültségéről. A két művet aligha illenék összehasonlítani a tekintetben, hogy gordonkaművész illetve hegedűművész volt ezúttal a karmester. A repertoár-közelibb Brahms-mű esetében legfeljebb azt nehezményezhetjük, hogy a zenekar dinamikai szintjei némiképp „teraszosak” voltak, tehát, a tutti-állások mintegy „önmagukért beszéltek”, nem mindig érzékeny folyamatot alkotva az előzményekkel. Talán része volt ebben annak is, hogy Bogányi Tibor animáló irányítása túlzott lelkesedésre inspirálta a játékosokat. Baráti Kristóf a „stabil” (stabilan álló) karmesterek közé tartozik, aki a kézmozdulataival vonzza a figyelmet. Legtöbb instrukcióját alkar-mozdulatokkal adja – amikor teljes karját használja, megkülönböztetett hatást ér el. A Strauss-mű elementáris hatású volt: láttató erejű, ugyanakkor karakter-gazdagságával a variációk során mintegy epizódokból álló történet folyamatát is életre keltette.

Egyszeri vagy többszöri szerepléssel alaposan kivette részét e komplex élmény-folyamatból valamennyi közreműködő. A gordonkás kiválóságok sorában ki-ki új kedvenceket gyűjthetett be magának. Élményekben, tapasztalatokban és tudás szempontjából is gazdagító két napot éltünk meg. Olyanokat, amelyeknek köszönhetően talán kicsit másképp fog folytatódni kinek-kinek a zenéhez, a zenéléshez és a zenehallgatáshoz való viszonya. Mondhatni, a személyiségfejlesztés tekintetében is gazdagította a résztvevőket ez a fesztivál. Része van ebben Körner Tamásnak is, akit jó érzékkel kértek fel „házigazdának”. S miközben ő a saját élményeinek felidézésével (is) fűszerezte bevezetőit, nekem is bevillant egy korábbi szép cselló-emlékem: 2018-ban hallottam először Budapesten Somodari Pétert, éspedig Mihály András Csellóversenyének szólistájaként. Körner Tamás különböző országokban készült, tanulságos toplista-tapasztalatokat is megosztott. Arra kellett gondolnom: ugyan hol értesülhetne (akár magyar, akár külföldi) hallgató a magyar zenei termésről, ha nem nálunk, idehaza – de előadások hiányában még csak tudomása sem lehet lappangó kincseinkről…