Malina János
„A zongora ifjú virtuóza” címet viselte a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis-bérletsorozatának első hangversenye, amelyet a MÜPÁ-ban rendeztek december 7-én. A koncert arculatát két orosz vendégművész: a karmester, Alevtina Ioffe és a zongorista Alekszander Malofeev határozta meg. A pályája csúcsán álló Ioffe, aki főállásban a moszkvai zenés gyermekszínház zeneigazgatója, elsősorban operakarmesterként a világ számos zenés színházának gyakori vendége; a 22. évét pár hete betöltő, jelenleg Berlinben élő Malofeev pedig, már gyermekfejjel elnyert, értékes versenygyőzelmek után ezekben az években hódítja meg egymás után a világ nagy hangversenytermeit. Ez a mostani koncert is egyhetes osztrák–német–görög koncertturnéra indult összes szereplőjével együtt.
A hangverseny szimmetrikus felépítésű „magyar–szláv” programját két 21. századi szimfonikus alkotás: egy-egy színpadi mű zenéjéből összeállított szvit keretezte. A nyitószám szerencsés kézzel végzett válogatás volt Prokofjev két Rómeó és Júlia-balettszvitjének tételeiből; a második rész zárószáma pedig Bartók A csodálatos mandarin szvitje. A közbülső műsorszámokban működött közre Alekszander Malofeev: a szünet előtt Liszt Haláltánca zenekarkíséretes változatának, a második félidő elején pedig Chopin Grande polonaise brillante-jának (és az azt bevezető Andante spianatónak) a zongoraszólamát adta elő.
A koncert nem is kezdődhetett volna meggyőzőbben, mint a Prokofjev-szvit energikus, rendkívül színes-változatos, ugyanakkor kifinomult megoldásokban, meghitt pillanatokban is bővelkedő előadásával. A darab nemcsak a zenekar számára szolgált jó alkalommal kitűnő felkészültségének, állapotának és koncentrálóképességének demonstrálására, de a karmesternő számára is ideális anyag volt a bemutatkozásra. Ioffe határozott, erőt sugárzó, mégsem erőszakos vezénylése, a karakterek plasztikus megformálása (a két kéz – talán karvezető korszakából megmaradt – gyakori szimmetrikus mozgása ellenére), a precizitás és – a belépések konzekvens jelzése révén – a zenekari játékosokkal szembeni előzékenység mind előnyös tulajdonságnak bizonyult a Prokofjev-zene izgalmas megjelenítésében. A mű frappáns és szellemes mozzanatai éppen olyan közvetlen életszerűséggel szólaltak meg, mint a tragikus pillanatokat jelző kegyetlen timpani-ütések. S nem hallgathatunk Kántor Balázs költői szépségű csellószólójáról sem.
A Haláltánc előadása során szükségszerűen az ifjú szólista került figyelmünk középpontjába. Azt hiszem, néhány taktus után mindenki Alekszander Malofeev rendkívüli személyes kisugárzásának hatása alá került: a zene apokaliptikus víziója ijesztő erővel szólalt meg ujjai alatt, egészen a négyszeres fortissimókig, amelyek egyébként nem valamiféle tehetetlen súlynak a billentyűkre zuhanásaként, hanem valamilyen rugalmas, fiatalos erő nehézkedés nélküli, kvázi staccato visszapattanásaként hatottak. Malofeev a darab folyamán még fokozni is tudta a drámai feszültséget; ugyanakkor a Dies irae-variációsorozat meditatívabb szakaszaiban is fenntartotta a zene kohézióját.
Ez a kohézió azután valamelyest veszített intenzitásából a Chopin-darabban, különösen a bevezető, zenekari kíséret nélküli szakaszában: mintha a zene simasága (spianato), hajlékonysága nem inspirálta volna a szólistát a koncentrációnak ugyanarra a magas fokára, mint Liszt infernális zenéje. A Grande polonaise-ben a zenekar tömör és impresszív megszólalása azonban egy csapásra ismét élettelivé és briliánssá varázsolta Malofeev játékát is; s a tételben mindvégig együtt lélegzett egymással – mind az agogika és tagolás, mind pedig a finom érzelmi váltások tekintetében – szólista és együttes.
A közönség által kikövetelt ráadás viszont éppenséggel nem valamilyen bravúrdarab volt, hanem Szkrjabin op. 9-es balkezes Prelűdje, egy melankolikus, befelé forduló miniatűr.
A Mandarin-szvit imponáló zenekari teljesítményt hozott, ragyogó fafúvós-szólókkal, érzékenyen kiegyensúlyozott zenekari hangzásokkal. Alevtina Ioffe kontrasztokban gazdag, erősen képszerű előadásra törekedett, és vezénylése is bővelkedett differenciált eszközökben. Mindennek az eredménye egy izgalmas, drámai hatású, bár talán mégsem elsöprő erejű interpretáció volt. Ráadásra mindenesetre itt is szükség volt, s a kitűnő hangulatú zárásról Brahms ízesen eljátszott 5. magyar tánca gondoskodott.
