MÁV Szimfonikus Zenekar – 2024. április 18. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
10

Malina János

A MÁV Szimfonikus Zenekar és a budapesti Olasz Kulturális Intézet együttműködésének keretében április 18-án Antonello Allemandi vezényelte a zenekar „Képeslap Itáliából” című hangversenyét a Müpában. Három olasz zeneszerző négy műve csendült fel a hangversenyen; egy-egy, színpadi művekhez köthető darab ugyan svájci, illetve közel-keleti tematikájú volt, a képeslapot azonban kétségtelenül Itáliában adták fel.
A nyitószám Rossini utolsó, Párizsban, francia librettóra komponált operájának, a Tell Vilmosnak a nyitánya volt, amely sorban villantja fel a mű fontosabb jeleneteinek képeit. Első benyomásom Allemandi maestróról az volt, hogy igen precíz és magabiztos karmester, és a tempók, a karakterek is a helyükön voltak, de valahogy nem volt meg a dolog sava-borsa, igazi rossinis pikantériája. S mintha a zenekar is fénytelenebbül szólalt volna meg a szokásosnál.

A nyitányt versenymű követte: Paganini 1. hegedűversenyét Kelemen Barnabás szólójával adta elő az együttes. Mégpedig a megszokottól eltérő módon: úgy, hogy D-dúrban leírt szólamát Kelemen – a szerző instrukcióját követve – egy fél hanggal magasabbra hangolt hangszeren játszotta el (a zenekar pedig transzponált kottából játszott). Ezzel az eljárással (amelyet Mozart is alkalmazott a K 364-es Sinfonia concertante brácsaszólamában) a szólóhegedű hangja csengőbbé, átütőbbé tehető, aminek elsősorban a Paganini korában használt bélhúrok esetében volt igazán jelentősége. (Érdekesség, hogy a programfüzet a darab ismertetőjének címében az Esz-dúr, magában a szövegben viszont a D-dúr változatot nevezi eredetinek. Ez a tudathasadásos állapot szerencsére semmiben nem befolyásolta a hallgatói élményt.)

A négy műsorszám közül ez az egy tartozott a „tiszta”, tehát nem programhoz kötött zene kategóriájába, de ezt is könnyen felfoghattuk képek egymásutánjának: tudniillik a műnek különösen a két szélső tétele – ezúttal nem tételekre bontva, mint a 24 caprice-ban, hanem egybekomponálva – mintegy illusztrált összefoglalását adja a hegedűtechnikát forradalmasító Paganini-féle vívmányoknak: flageolet-játék kettősfogásban, gyors kromatikus skálák oktávmenetben és unisonóban, ugratott vonó, arco és pizzicato játék boszorkányos vegyítése és a többi. Bizony, ebben a két tételben e „képeslapok” között nemigen kandikál ki a zenei tartalom. Olyasféle mű ez, amelyet biztosan sokkal jobb dolog előadni, mint meghallgatni.

Sokkal jobb a helyzet a lassú tételben, ahol Paganini elengedi magát, és sokkal intimebb, líraibb moll-zenét komponál. Ez alkalmat adott a szólistának szebbnél szebb kantilénák kibontására, de a karmesternek is egy-két érzékeny tagolásra, finom agogikai összjátékra vele és a zenekarral. A szélső tételekben pedig rend uralkodott, a virtuóz szólista mögötti fegyelmezett háttéren maradás rendje, miközben Kelemen Barnabás minden lehetségeset – és egy hajszálnyival még többet is – megtett azért, hogy briliáns játéka, könnyed eleganciája feledtesse a mű gyengéit, és hallgatását valódi zenei élménnyé tegye a közönség számára.
Mindezek után a második félidőben immár semmi sem árnyékolta be az élvezetet; egyszersmind pedig visszatért a szó eredeti értelmében vett képszerűség. Ebben a részben Respighi két kompozíciója hangzott fel: a méltán jól ismert és népszerű Róma kútjai című zenekari ciklus, majd ezután egy jóval ritkábban játszott darabja, egyben utolsó szimfonikus alkotása, a Belkis, Sába királynője című balettből komponált szvitje, amely különösen érzékletesen tükrözi az orosz zeneszerzők Respighire gyakorolt hatását.
Ezekben a megragadó atmoszférájú, pazarul hangszerelt művekben (a kései szvit sem árulkodik semmiféle önismétlésről, az ihlet kiapadásáról) Allemandi látványosan magára talált: mindenre odafigyelő, gondos és nagyvonalú vezénylése ideálisan keltette életre a kimeríthetetlen fantáziával megírt partitúrát; látszólagos háttérben maradásával tudatosan a megszólaltatott műveket szolgálta. De olyan pillanatokban, mint a Trevi-kút zenéjének diadalittas tetőpontja, a karmester az érzelmi intenzitással sem maradt adós. A nüanszok iránti érzékenysége, a zenekar perfekt és kidolgozott játékával együtt, egyenesen azt juttatta eszembe, hogy velük bizony A tengert is szívesen meghallgatnám Debussytől.
A jó benyomások folytatódtak a balettszvit tartama alatt is, ahol egy talán még felszabadultabb karmester és egy Rimszkij-Korszakovon és Stravinskyn iskolázott zenekar előadásában gyönyörködhettünk egy újrafelfedezésre méltó, izgalmas mű hallgatóiként.