Kodály Filharmonikusok Debrecen – 2024. május 7. Kölcsey Központ

0
6

Malina János

May 7-én (az együttes magyar nyelvű honlapján minden hónap neve angolul olvasható, és magam is szeretnék lépést tartani az új trenddel) „Kontraszt” címmel adott hangversenyt a Kodály Filharmonikusok együttese vezető karmestere, Kollár Imre vezényletével. A műsoron Bartók Hegedűversenye és Mozart Prágai szimfóniája szerepelt, az előbbi mű Kelemen Barnabás közreműködésével. A helyszín a zenekarnak is otthont adó Kölcsey Központ koncertterme volt.

A terem kissé száraz és „objektív” akusztikája minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy az első percekben – bár korrekt és áttetsző képet kaptunk a partitúráról – a zene magas hőfoka nem járta át igazán a hallgatót. Mintha még a szólista is elsősorban a helyét kereste volna a hangzásban és a pódiumon, s Kollár Imre vezénylése is inkább volt gondos és körültekintő, mint átszellemült. A Bartóknál ritkaságszámba menő melegség azonban mintha már a melléktéma hegedű-fagott összefonódásában belopózott volna a zenekari hangzásba, s kevéssel később a játékos karakter is segített az előadóknak abban, hogy szabadabban, kitárulkozóbban zenéljenek. A tétel legharsányabb, legdisszonánsabb pillanataiban pedig már hasító fényességgel és elemi erővel csapott össze a szólista a zenekarral. A szuggesztív cadenza zárása pedig megejtő természetességgel simult bele a feloldást és megnyugvást hozó zenekari utójátékba.

A lassú tétel már a kezdés pillanatában varázslatos hangszíneket idézett fel, megágyazva Kelemen különlegesen érzékeny dallamformálásának, a timpani finom, szinte simogató pianói által fűszerezve. A zenekar továbbra is koncentráltan, megbízhatóan, a szinte kamarazenei jellegű pillanatokban is kidolgozottan játszott, feltűnően szép fafúvós teljesítményekkel, illő hátteret biztosítva a szólista megragadó és ihletett játékához.
A zárótételben azután Kelemen Barnabás a darabban rejlő hetykeséget vagy éppen a naiv bájt is felszínre tudta hozni. Kollár Imre is biztos kézzel formálta meg a tétel szilaj lendületét; a zenekar és a szólista sziporkázó hangzást és pregnáns színeket idézett fel, és Bartók népzenei ihletésű díszítőszenvedélye is világosan érvényesült.

Ráadásképpen Kelemen Barnabás – Rolla Jánosra is emlékezve – Bach d-moll partitájának Sarabande tételét adta elő elmélyülten, gesztusokban gazdagon, emlékezetesen.
A szünet – és egy újabb szabatos és informatív, mégis tömör műismertetés – után egy csöppet talán nehézkes lassú bevezetővel indult útjára Mozart leghosszabb szonátaformájú tétele. Talán ez a „göttliche Länge” (amely talán Schubert utolsó szimfóniájáénál is istenibb) sugallta a karmesternek, hogy a kelleténél kissé gyorsabb tempót diktáljon, nehogy nagyon elhúzódjon a tétel. Pedig ezt a földöntúli gazdagságú zenét az ember szeretné minél tovább hallgatni – gondoljunk csak Harnoncourt emlékezetes felvételére a Concergebouw zenekarával, ahol a minden sietség nélküli, úgyszólván kényelmes tempó mellett az osztrák mester – Kollárral ellentétben – még a szonátaforma második felét is megismétli, mégis alig tudjuk a tételt elengedni. Ezúttal azonban a zene valamiképpen tovagurult, nem engedve elég teret a szinkópák „rossz” ütemrészre eső hangjainak kellő hangsúlyozásához vagy a domináns hangnembe és a melléktémára történő megérkezés jóleső megjátszásához. Mintha ez éppenséggel olyasfajta zene lenne, amelyet a gyorsaság vagy a virtuozitás érzete tesz vonzóvá. Ezzel szemben az elsőrangú fafúvós-együttesből is kiemelkedett az 1. fuvola makulátlan, ragyogó hangja.

Viszont meggyőző volt és ez a részletek sokkal érzékenyebb differenciálását tette lehetővé a nem mindennapi érzelmi szélsőségeket kiváltó Andante tétel tempója. A hegedűk éneklő játéka mellett a minore effektusok misterioso karaktere vagy a gyengéden megformált piano váltások is elismerést érdemeltek. A mű könnyed, némiképp levezető jellegű zárótételének karakterét szintén pontosan találták el az előadók, s a zene súlytalan, tovaröppenő jellegét az ezúttal karcsúbb és szárazabb timpanihangok is aláhúzták. Végeredményben egy magas technikai és zenei minőségű, még ha nem is minden ponton magával ragadó hangversenynek – és egy kiemelkedő szólistának – tapsolhatott ezen az estén a debreceni közönség.