Új utakon a Magyar Zenei Tanács

0
787

„A szakmai munkát senki nem fogja helyettünk elvégezni”

Minél több transzparenciát, beszélgetést, érdemi vitát szeretne visszahozni a rendszerbe, felszámolná a klasszikus és a könnyűzene közötti kölcsönös bizalmatlanságot, és a legfontosabb forrásokat az alap- és középfokú zenei oktatásba irányítaná, az ott tapasztalható helyzet ugyanis időzített bomba – a Magyar Zenei Tanács feladatairól, lehetőségeiről beszélgettünk Zsoldos Dáviddal.

A Magyar Zenei Tanács elnökeként első nyilatkozataidból az derült ki, hogy alaposan felkavarnád az állóvizet és sok mindent változtatnál.

Az állóvizet Magyarországon felkavarni egyáltalán nem egyszerű dolog, ráadásul könnyen kontraproduktív lehet – de ezzel együtt változásra igenis sok területen szükség van. A Zenei Tanács lehetőségei viszont meglehetősen korlátozottak, szakmai szervezetként döntési jogkörünk nincs, csak javaslatokat tehetünk a döntéshozóknak, akik ezeket vagy megfogadják, vagy nem. Ilyen például a fiataloknak adható kulturális kupon, amit több európai ország komoly sikerrel alkalmazott, és ami piaci alapú megerősítése lehetne annak a kulturális szektornak, amit nem lehet – és nem is érdemes – teljes mértékben célzott állami szubvenciókkal életben tartani. Egyszerűen azért, mert nem jó az a rendszer, amely a valós fogyasztói igényeket, a közönség preferenciáit szinte teljesen kihagyja a képletből, és ezzel a kulturális szereplők közötti valódi, fair vetélkedést is részben eliminálja. De vannak olyan ügyek is, amelyekért a Zenei Tanács elnökeként lehet, és kell is tenni: mindenekelőtt a szervezet megújítása. Alapítása idején, a 1990-es években, de még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is a Zenei Tanács egy viszonylag jelentős presztízsű, reprezentatív szervezet volt, amelynek a szavára nemcsak a szakmai közvélemény, de a döntéshozók is gyakran hallgattak – most ez nincs így. Tegyük hozzá: ez elsősorban nem a testületen múlt és múlik – de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk tenni érte.

Mit tervezel ennek érdekében?

Először is: minél több transzparenciát, beszélgetést, érdemi vitát kell visszahozni a rendszerbe. Lassan már tíz éve, hogy Zimányi Zsófia elnöksége rendszeresen szervezett ún. teadélutánokat, olyan nyilvános kerekasztal-beszélgetéseket, ahol mindig egy-egy fontos téma volt terítéken. Ez egyrészt láthatóságot adott, másrészt a problémák kibeszélésének, a különböző álláspontok valódi megismerésének lehetőségét hozta, ami elengedhetetlen – különösen most, amikor még a szakma is sokszor Facebook-kommentekből értesül jól-rosszul arról, hogy mi történik a zenei életben. Másodszor: ahhoz, hogy a Zenei Tanács érdemben képviselni tudja a szakma érdekeit, véleményét a döntéshozók és a nyilvánosság felé, a jelenleginél sokkal erősebb bázisra van szükségünk. Bár joggal tarthatjuk a Tanácsot a zenei szakma “csúcsfórumának”, és nyilván köztünk vannak a legjelentősebb, legtöbb muzsikust képviselő szakmai szervezetek – a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségétől a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségén át a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségéig –, de azt gondolom, nincs vita abban, hogy a reprezentativitás terén még bőven van előrelépésre lehetőség. A Tanácsnak, mint szakmai szervezetnek három fontos kapcsolódási ponton kell képviselnie a zenei szakmát: a döntéshozóknál, a közvélemény felé, és a nemzetközi szakmai szervezetekben. Hogy az utóbbival kezdjem: a nemzetközi beágyazottságunk viszonylag jó, szerencsés körülmény, hogy már a második ciklusomat töltöm az Európai Zenei Tanács elnökségében, de az uniós együttműködésekből és pályázatokból sokkal többet is profitálhatna a zenei szakma. Ezért is szenteltünk önálló részt a mostani konferenciánkon a Kreatív Európa pályázatoknak és ezt a fókusz a továbbiakban is meg fogjuk tartani. A második, a közvélemény elérése ma már viszonylag egyszerű feladat – nem a csatornák rendelkezésre állása a kérdés, sokkal inkább az, hogy mikor és milyen üzenettel érdemes előállni. Ami a döntéshozókkal való kapcsolatot illeti: bár a skála a teljes ignorálástól a kifejezetten támogató partnerségig terjed, mi nem mérlegelhetünk abban, hogy keressük-e a párbeszédet, vagy sem. A cél az, hogy a hazai zenei élet minél több szereplője érezze fontosnak a munkánkat és hogy az egyeztetésen alapuló közös érdekképviselet és a minőségi, érveken alapuló vitakultúra nélkülözhetetlen eleme legyen egy kiszámíthatóan és transzparensen működő zenei életnek.

 A legnagyobb hibák mindig abból fakadnak, amikor nemhogy a konszenzust,

de a vitát is megspóroljuk

– aztán jól meglepődünk, hogy jön egy döntés, ami ellen nincs apelláta. A szakmai munkát senki nem fogja helyettünk elvégezni.

Mi a helyzet a könnyűzenével? Néhányan onnan is jelen vannak a tanácsban.

Igen, de itt még komoly adósságaink vannak, a könnyűzene felé nyitni kell. Bár más ökoszisztémában működik és más célcsoportot céloz meg a klasszikus és a könnyűzene, az azonosságokra kell koncentrálnunk: főleg az edukációs és részben a kommunikációs és digitalizációs területen nagyon komoly egymásrautaltsága van a két ágnak.

Most inkább az látszik, hogy kölcsönös bizalmatlanság van a két terület részéről egymás irányában.

Sajnos idehaza történelmi hagyományai – mondhatni, történelmi bűnei – vannak a két terület szembeállításának, ami ugyan oldódott már, de még mindig van egyfajta kölcsönös bizalmatlanság egymás iránt. A könnyűzene szereplői néha még mindig úgy néznek a klasszikus zenére, operára hogy „na, ezek azok, akik gigantikus állami pénzből élnek, ehhez képest alig mozdítanak meg pár embert, mi viszont piaci elven dolgozunk, és minket hallgatnak az emberek.” A klasszikus zenészek pedig hajlamosak erős elitizmussal tekinteni a könnyűzenére: „mi vagyunk a zenei tudás birtokában, míg sok könnyűzenész még kottát sem tud olvasni.” Ideje lenne észrevenni, hogy ez a fajta „diskurzus” nem vezet sehová. A könnyűzenei források felett diszponálóknak látniuk kell, hogy a minőségi, piacképes könnyűzene nem létezhet magas színvonalú alapfokú zenei képzés nélkül, ennek pedig a klasszikus zene is része. A ma létező legsikeresebb oktatási modellektől, például a skandináv országoktól lenne érdemes tanulni. Emellett nagyon sok olyan terület van, ahol mindkét terület nagyon hasonló problémákkal küzd, mint például a jogdíjak felosztása, vagy a kulturális áfa. Tanulhatunk egymástól, használhatunk egymásnak. Amúgy ez egy szomorú hungarikum, a német zenei tanácsban vagy a skandinávoknál fel sem merül, hogy a két terület képviselői egymás ellenében lépnének fel.

A kortárs zenében megfigyelhető, hogy közeledik egymáshoz a két zenei világ, amelyik 100-120 év alatt sem volt annyira különálló zenei nyelv, mint mostanában.

A kortárs zenében amúgy egyértelműen ott vannak a könnyűzenei hatások – elég Gyöngyösi Leventére gondolni – és ez teljesen természetes, egyszerűen abból fakad, hogy egy ma élő szerző nem él burokban és használja a YouTube-ot. Az a normális, hogy amit egy fiatal zeneszerző hall, az beépül a zenei eszköztárába. Emlékszem, még huszonéves zeneakadémisták voltunk Gyöngyösivel, amikor az István, a királyt vagy a Jézus Krisztus Szupersztárt a legfontosabb zenei impulzusai között emlegette. És bizony nehéz azt állítani, hogy ezek abszolút mércével nem kiválóan megkomponált remekművek.

Mennyire változtatta meg a Covid a magyar zenei élet működését?

A Covid alapjaiban változtatta meg az egész ökoszisztémát és nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Legrosszabbul talán az Európán kívüli világ járt, ahol nem az állam és az önkormányzatok, hanem a jegybevétel és a szponzoráció a bevételek fő forrása. A Metropolitan Opera zenekarának a fele eltűnt nemcsak az intézményből, de a városból is: más állás után nézett, nyugdíjba ment, átjött Európába – és egy ilyen minőségű együttest nagyon nehéz újraépíteni. Az egyik legrosszabb „mellékhatás”, amiről keveset beszélünk, a humán erőforrások leépülése és itt ne csak a muzsikusokra gondoljunk – bár nagyon sok zenész bizony elhagyta a pályát és még többen kerestek-keresnek egy második szakmát. És szerencsések vagyunk, mert Európában és ezen belül Magyarországon a több-kevesebb sikerrel bevezetett kompenzációs programok miatt még viszonylag kezelhető a helyzet. A zene és a színház, egyáltalán az egész előadóművészet nagyon sajátos, specialistákra épülő ökoszisztéma. Nemcsak az előadókra van szükség, kell képzett hangosító, világosító, nem lehet akárhogy hozzányúlni egy Steinwayhez, de talán még a hozzáértő újságíró sem árt, ha van, aki már hallott sok-sok óra zenét és meg is él abból, hogy ehhez ért. És ezek az állami, önkormányzati finanszírozáson kívül eső szakmák nagyon súlyos sebeket kaptak a Covid alatt – kiváló cégek és szakemberek kerültek a csőd szélére, vagy épp azon túl. A másik nagy probléma az a szekunder csalódás, ami az elmúlt hetek szomorú tanulsága, hogy

hiába hitték sokan, hogy amint lehet koncertre menni,

az emberek megrohanják a rendezvényeket, nem ez történt.

Sok oka van ennek – az idősebb korosztály félelmeitől a turisták hiányáig –, de érdemes lenne ezt komolyan felmérni, és nagyon remélem, hogy rá tudom venni a hazai intézményeket olyan együttműködésre, hogy közösen derítsük ki: akik eltűntek a koncerttermekből, azok miért nem jöttek vissza. A bérletmegújítás csak 30-60 százalékos, ami teljesen természetes, hiszen miért költene előre bárki is olyasmire, amire egyáltalán nem biztos, hogy el tud majd menni. Ha négyszer egymás után lemondja a pizzafutár a rendelést, akkor belátom, hogy ez nem működik, és marad a mirelit. De a hazai közönség csak a képlet egyik része, a másik, hogy dermesztően hiányoznak a turisták. Az egy tévhit, hogy mindenki csak inni és bulizni jött Budapestre, az Operaházban néha alig lehetett magyar szót hallani, és a Müpa sem tud eladni a hazai nézőknek 24 óra alatt egy komplett Wagner-fesztivált. Budapestre járt rengeteg ügyvéd, orvos, üzletember konferenciákra, tárgyalásokra, cégek látogatására – nekik nem is nagyon volt más szórakozási lehetősége, mint az Operaház, a klasszikus zene, a balett. Ráadásul ők nevetve fizették ki a magyar jegyárakat: amikor harmad-negyedáron hallhatták ugyanazt a világsztárt itt, mint otthon, még jobban jártak, mint akik a bulinegyedben csak féláron söröztek a nyugati árakhoz képest. De ne legyenek illúzióink, az üzleti turizmust – átmenetileg vagy végleg –, de kivégezte a Covid. A kiutat pedig, meggyőződésem, hogy az online térben kell keresnünk és ha a képernyőben ellenséget látunk, akkor magunk alatt vágjuk a fát.

Az első hullámban még a home-videók is nézettek voltak, mostanra a minőségi online közvetítés iránti kereslet is csökkent. Vajon mi fogja meg azt, aki már ebben az online térben mindent látott?

Amikor a lezárások elején ömlöttek a home-videók és a Facebook népe megnézhetett egy balerinát, hogy a konyhájában táncol vagy egy zenészt, aki a fürdőszobában fújja a trombitát, vagy teszttel a szájában hegedül, az nyilván sokaknak érdekes – és ezért virális – tartalom volt, de nyilván nem erre fog épülni az online zenei ökoszisztéma. Egy közgazdász biztosan meglepődött volna azon, hogy szinte mindenki kiszórta ingyen a felvételeit – nagyon kevés iparág van a világon, amely megtehet ilyesmit. Ha a pékek holnaptól semmit sem árulhatnának, kizárólag kakaós csigát, kötve hiszem, hogy azt ingyen adnák. Itt hasonló történt: semmi értékesíthető nem maradt, csak a felvételek, azokat viszont egymással versengve tették közzé – ingyen. Persze megvan ennek is a logikája – ezek a felvételek melléktermékek, az államilag finanszírozott alapszolgáltatás melléktermékei, monetizálási kényszer tehát nincs, láthatósági viszont annál inkább. A másik probléma, hogy ezek a kezdetben sokszor nem túl jó minőségű, nem feltétlenül publikálásra szánt felvételek voltak, ráadásul egy olyan közegben, a social média felületein terjedtek, ami alapvetően a mobilkészülékekre van optimalizálva. Egy 5-6 colos egérmozin nézni az Istenek alkonyát még a legelszántabb Wagner-rajongónak sem élmény, de aki életében először találkozik vele, az maxium pár perc zenehallgatást követően levonja a tanulságot, hogy az opera pont olyan unalmas és elavult műfaj, mint hitte, és micsoda szerencse, hogy erről ráadásul úgy bizonyosodhatott meg, hogy még fizetnie sem kellett érte – de most már nem is fog. A Papagenón világosan láttuk, hogy az első leállás alatt volt messze a legnagyobb érdeklődés, akkor keresték a legtöbben a streamelt tartalmakat: azóta csökkent a kereslet, nőtt a kínálat – nemcsak mennyiségben, de minőségben is – és ez szerintem jó irány. A közönségnek meg kell éreznie, hogy az a tartalom születik meg, amelynek megszületésében nem csak az adóforintjain keresztül járul hozzá. Egy kiváló bázeli János-passiót úgy lehetett megnézni, hogy a felhasználó maga dönthette el, mennyit fizet: 6-8 opció volt, 5 eurótól egészen 150 euróig. Így a nézőben tudatosult: ha nem fizetek, akkor ez a produkció nincs, vagy legalábbis a következő nem lesz. Idáig kell eljutni.

Ennek azért van egy másik vetülete. Budapesten könnyebben meg tud élni a piacról is egy jó zenekar. Egy vidéki városban sokkal kevésbé.

A vidéki zenei élet és a vidéki zenekarok nagyon fontosak, talán még fontosabbak is, mint a fővárosiak.

Az, hogy Budapesten, egy kétmilliós városban tíz professzionális zenekar van, világrekord, bárhol a világban elmesélem, hüledezve – néha irigykedve – hallgatják. De, aki ebből automatikusan azt a konklúziót vonná le, hogy akkor legyen kevesebb együttes, hatalmas bakot lőne.

Ez a muzsikus bázis a törzse annak a fának, amelynek a gyökerei a zeneoktatásban jelenleg épp sorvadnak – kérdezzék csak meg a zenekarok vezetőit, milyen tapasztalataik vannak a próbajátékokról – a lombja pedig nemcsak a hazai koncertkínálat, de az is, hogy Dohnányiék óta az egyik legfontosabb és legsikeresebb magyar exportcikk a muzsikus. Nézzük meg, hogy hány európai zenekarban mennyi magyar zenészt találunk, és azt is, hogy a túlkínálat és a verseny eredménye az is, hogy annyi jó zenekarunk van, mint rajtunk kívül Kelet-Európának összesen. Tudunk mondani akár csak két-három területet, amiről ugyanez elmondható? A túlkínálat természetes következménye az export is: Brazíliában minden sarkon van egy focicsapat, de nem esnek kétségbe, ha a legjobbak nem otthon, hanem a legrangosabb európai klubokban játszanak. Azaz igen, túlkínálat van – de eszünkbe ne jusson a kínálatot visszafogni, mert értékvesztéshez fog vezetni. Visszatérve a vidéki együttesekre és produkciókra: az online tér előretörésének ők lehetnek a legnagyobb haszonélvezői. A Berlini Filharmonikus Zenekar, nemcsak a hagyományai és forrásai révén erős, hanem azért is, mert a klasszikus zene egyik fővárosában egy befolyásos és tehetős társadalmi réteg figyel rájuk és veszi az ő jegyeiket sok-sok euróért. De az online térben ugyanezt a célcsoportot Debrecen, Pécs vagy Győr is meg tudja szólítani – egy kimagasló produkció virálissá válhat, szülessen bárhol a világon. És még csak fel sem kell hozzá tenni a repülőre, buszra 120 embert. Nyilván idő kérdése is, amíg az online ökoszisztéma kiépül, hosszú lesz a termékfejlesztés rögös útja is, de meggyőződésem, hogy a következő pár év az előadóművészet egyik legjelentősebb átalakulását fogja hozni. A vírushelyzet nyomán sokan a globalizáció visszaszorulását jósolták – nyilván az áruforgalom és a termelési láncok terén ez a helyzet és ennek már csak a klímakatasztrófa fenyegetése miatt is örülni kell –, viszont a szellemi termékek, az oktatás, és minden online térben értelmezhető szolgáltatás terén a globalizáció épphogy exponenciálisan felgyorsult. A tudás, az információ bárhol hozzáférhető nemcsak a hallgató, de az előadó számára is: a Liszt-verseny idei győzteséről, a 16 éves Kevin Chenről két éve azt sem tudta senki, hogy létezik. Calgary-ból érkezett, ami mondhatni nem a klasszikus zene epicentruma, nem úgy nőtt fel, hogy minden héten operaelőadáson vagy zenekari koncerten ücsörgött. Ebben a 21. századi közegben már elképzelhetőek ilyen történetek – tíz-húsz éve ilyen még nem létezett.

Mik lennének a legsürgetőbb teendők a zenei életben?

Üzletemberként mindig arra figyelek, hogy a forrásokat oda tegyük, ahol azok a legjobban hasznosulnak – lehetőleg hosszútávon – illetve ahol a legnagyobb a baj. Az első számú prioritás az alap- és középfokú zeneoktatás kellene legyen.

Nem lehet 80-100 ezres juttatásokért elvárni, hogy magas színvonalú oktatás legyen, nem lehet szakirányú végzettség nélkül minőséget remélni, egy korábban világszínvonalú rendszerben nem lehet visszaélni a benne dolgozók elhivatottságával és odaadásával.

Ez egy időzített bomba és tulajdonképpen már fel is robbant, csak még nem hallottuk meg a hangját. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy még van néhány csúcskategóriás művészünk, mint Várdai István, Baráti Kristóf vagy Kelemen Barnabás, és mögöttük jön néhány nemzetközi versenyen is eredményes huszonéves – mindez nem logikusan és automatikusan következik a hazai zeneoktatás színvonalából, hanem egy korábban a világ élvonalába tartozó oktatási rendszer utolsó eredményei. A zeneoktatás pluszforrásokat, koordinációt, hangszereket és monitoringot igényel – méghozzá azonnal. A másik cél, amit már említettem: legyen platformja a beszélgetéseknek, egyeztetéseknek, ne külön-külön keresse mindenki a döntéshozók kegyeit, hanem lehetőleg minden lényeges kérdésben jöjjön létre szakmai konszenzus, amit közösen próbálunk meg érvényesíteni. Három: az európai uniós kapcsolódások és lehetőségek kiaknázása. A zene nemzetközi sport: egyrészt nagyon komoly forrásokat lehetne becsatornázni a hazai zenei életbe, másrészt ezekkel is csökkenteni lehetne azokat a lemaradásokat, amikben vagyunk. Egyelőre még jók a pozícióink, de az óra ketyeg. A kínálatot tekintve szinte csak Berlin, London, Párizs, Bécs előzi meg egyértelműen Budapestet, de sok nálunk gazdagabb város és ország irigyelhet bennünket – még. Nincs még egy ilyen terület, mint a klasszikus zene, ahol ilyen kevés pénzből világszínvonalat és ennyi kiugró eredményt tudnánk felmutatni. De egyáltalán nem úgy állunk, hogy ezt tíz év múlva is biztosan elmondhassuk magunkról.
Kiss Eszter Veronika