Szent István Filharmonikusok – 2023. október 15. – Zeneakadémia

0
46

Malina János

A Szent István Filharmonikusok Kesselyák Gergely vezényletével tartotta meg „Gaudeamus” címmel meghirdetett bérletsorozatának első hangversenyét október 15-én a Zeneakadémián. A műsoron 19. századi zenekari művek szerepeltek: Franz Suppé Könnyűlovasság című operettjének briliáns nyitánya, azután egy ritkán hallható, nagyjában-egészében még a zenei klasszika világába tartozó darab, Weber F-dúr fagottversenye, a koncert súlyponti produkciójaként pedig Liszt Dante-szimfóniája. Eltérő hosszúságú, fajsúlyú, vérmérsékletű darabok; ezzel együtt is jól illeszkedett a műsor Kesselyák színházi elkötelezettségéhez, drámai tehetségéhez.

Imponáló erővel és jó hangzással szólalt meg a zenekar a Suppé nyitányban, amelynek harcias karaktere nagyon is szofisztikált zenekari művészettel társul, s amelyben teljes vértezetben és igen meggyőzően mutatkozott be a zenekar rézfúvós részlege, élén a nagyszerűen összecsiszolt kürtszólammal.

A vérpezsdítő kezdés után a fiatal Bettermann Jákob szólójával előadott, karcsúbb zenélési ideált képviselő versenyműben sem okoztak csalódást. Fegyelmezetten, összecsiszoltan kísérték a szólistát, aki makulátlan technikával és imponáló könnyedséggel játszotta végig a klarinétos kompozíciók későbbi Weberének műveinél még kevésbé kiforrott, gyöngyöző skálákban és virtuóz figurációkban tobzódó kompozíciót. Azért persze a lassú tételben arra is nyílott alkalma Bettermann Jákobnak, hogy az éneklő játékban, míves dallamformálásban való otthonosságát is megmutassa. Emellett feltűnő volt a hang kiegyenlítettsége és a kifogástalan intonáció is minden regiszterben. Ami mégis bizonyos hiányérzetet okozott, az ennek a kontrollált és kiegyenlített hangnak valamiféle visszafogottsága, a tágabb dinamikai kontrasztoknak, a hang kitárulkozásának, érzéki szépségének ki nem élése.

Ami viszont a hangverseny műsorából semmiféle hiányérzetet nem okozott, az a legnagyobb szabású és legnehezebb műsorszám, a Liszt-szimfónia volt. Kesselyák mindvégig magával tudta ragadni az előadókat, akikhez ebben a műben A Szent István Király Oratóriumkórus Női Kara (karigazgató: Záborszky Kálmán) is csatlakozott. Érdekesség, hogy a zenét egy 127 képből álló illusztrációsorozat vetítése kísérte.
A szimfónia in medias res, a pokol szinte naturalisztikus képeivel kezdődik, és a mellbevágó indítás jól illusztrálta Kesselyák imént említett drámai tehetségét. S a feszültség a továbbiakban sem lankadt, a kíméletlen disszonanciák, merész gesztusok, kemény akcentusok kavargása egy valósággal avantgárd Liszt Ferenc képét idézte fel. Az erőteljes, mégis telt hangzású fortékat a tétel középrészében érzékeny, finom színárnyalatok, kitárulkozó dallamok kísérték, többek között a szép hárfakíséretes angolkürt-szóló, egy puha klarinét-kantiléna és a bársonyos hangzású csellószólam jóvoltából.
A második tételben, a Purgatóriumban csillapul a zene vad indulata, bár a monumentalitás ebből sem hiányzik. Az alapréteg azonban a vívódó, szenvedő lélek zenei portréja, s Kesselyák Gergely itt sem maradt adósunk az átélt, intenzív kifejezéssel. Ezúttal a brácsaszólam bizonyította, hogy milyen érzékenyen lehet ábrázolni egy bonyolult lelkiállapotot egyetlen, összeforrottan eljátszott dallamban is. Megragadták a hallgatót a gondosan felépített dinamikai kontrasztok is: egy hosszú cselló-melódia végén a disszonancia leheletfinom, pianississimo feloldása után nem sokkal a rezek ragyogó és kristálytiszta koráljának monumentalitása felemelő hatást keltett.

A zárótétel, a Magnificat meglehetősen inhomogénnek hat az addigiak után, a maga egyértelműen egyházzenei nyelvezetével – ugyanakkor mégis szerencsés zeneszerzői megoldás, mert a szöveg rövidsége révén elkerüli a hosszadalmasságot, és katartikus kicsengést ad a darabnak. Ebben a részben a kórus valóságos bónuszt jelentett a hallgató számára az egyébként is szuggesztív előadásban: nyugodt léptű zenei anyagát a női kar nem csupán pontosan, tisztán, megnyerő egyszerűséggel énekelte, de a hangzása is ritkán hallhatóan szép és lekerekített, mintegy gyöngyházfényű volt. Nem lehetett sem erőltetett, sötétített hangokat, sem túlzott vibrátót észrevenni, mégis telt, érett, semmiképpen sem „leánykaros” kórushangzást hallottunk. Megszólalásuk méltó záróaktusa volt egy remek hangversenynek.