Malina János
„London, Oxford” címmel adott koncertet a Szegedi Szimfonikus Zenekar október 30-án a szegedi Kisszínházban, az új Esterházy-bérlet első hangversenyeként. Az együttes nemrég kinevezett művészeti vezetője, Dubóczky Gergely sokoldalú zenei érdeklődését és Joseph Haydn művészete iránti személyes elkötelezettségét egyaránt tükrözi a meghirdetett négyrészes sorozat, amelyben számos barokk kompozíció és Haydn művei mellett egy-egy Rossini-, illetve Schubert-darab is szerepel. (A dolog pikantériája, hogy nem csupán Haydn állt négy egymást követő Esterházy-herceg szolgálatában, de Schubert is két ízben működött hónapokon át házi zenetanárként egy másik Esterházy, Esterházy János gróf zselizi – Želiezovce, Szlovákia – birtokán.)
A mostani műsoron három szerző: Henry Purcell, Händel/Handel és Haydn Angliában bemutatott művei szerepeltek (bár könnyen lehet, hogy az előadott Haydn-szimfóniának még Eszterházán volt a – jóval szűkebb körben lezajló – ősbemutatója). A program a Salamon című Händel-oratórium nyitány funkciójú koncertdarabként önállósult közzenéjével, a Sába királynőjének érkezése címet viselő zenekari tétellel kezdődött. Ezt és a két másik barokk művet persze nem a tulajdonképpeni szimfonikus zenekar, hanem annak egy 20 fő körüli – a 18. századi Londonban is kicsinynek számító létszámú – kamaraegyüttese adta elő, természetesen mai hangszereken. Ez a nyitószám esetében a 14 vagy 15 vonóshangszer mellett két oboát, fagottot és continuo-csembalót foglalt magába.
A műsor színessége persze bizonyos engedményeket is szükségessé tett. Először is a Kisszínház semmiképp sem hangversenyterem, még annyira sem, mint a Nemzeti Színház: kétségtelen előnye, hogy a zenekar minden játékosa egyformán jól hallható, hátránya viszont az utánzengés szinte teljes hiánya. Az ilyen rideg akusztika ráadásul kegyetlen, nem „mossa össze” a kisebb gyarlóságokat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy Dubóczky keze alatt éppen most újraépülő zenekarról, sőt annak is a még kényesebb kamarazenekari formációjáról van szó, akkor az együttes kifejezetten jól állt helyt fegyelem és együtthangzás tekintetében; ha valamit kifogásolni lehetett, az inkább az én várakozásomhoz képest valamelyest elsietett, lendületes, de a tagolás nüanszait némileg feláldozó tempóválasztás volt.
Ezt követően Händel B-dúr hárfaversenye csendült fel a zenei tanulmányait egykor Szegeden megkezdő Razvaljajeva Anasztázia szólójával. Egészen pontosan a voltaképpen csak orgonaverseny-átiratban fennmaradt mű „visszahárfásításáról”, egy némileg ügyetlen és ebben a formában valószínűleg sohasem létező műalakról van szó, amelyet ebben az esetben a nagy, modern koncerthárfa és a fafúvóskarként két altfurulyát tartalmazó, kislétszámú kamarazenekar egyensúlytalansága is életszerűtlenebbé tett. Emellett a kitűnő Razvaljajeva minden igyekezete ellenére a hosszú zengésű, tartalmas hárfahangok óhatatlanul valamiféle romantikus legato-ideált helyeztek szembe a süket akusztikával küzdő vonósokkal.
A koncert barokk felének utolsó számában, a Purcell Tündérkirálynő című színpadi kísérőzenéjéből összeállított zenekari szvitben a furulyák, a két oboa és a fagott mellett egy trombitapár és üstdobok is csatlakoztak a zenekarhoz. Ez a tömörebb, fényesebb hangtömeg már a Kisszínház akusztikájában is hatásosabban érvényesült, s míg a trombiták nem mindenütt szóltak igazán fényesen és kristálytisztán, a vonóskar egyre meggyőzőbb formát mutatott, és – mint már az előző két darabban is – fel kellett figyelnünk a fagottos és az első csellista kitűnően formált megszólalásaira. De ebben az addigiaknál is fajsúlyosabb zenében tudott Dubóczky is zeneileg igazán emlékezetes pillanatokat elővarázsolni együtteséből, különösen a jellegzetesen purcelli, hármas lüktetésű, harmóniailag csodálatosan expresszív lassú tételekben.
Szünet után a Haydn 1791-es oxfordi doktorrá avatása révén elhíresült 92., G-dúr szimfónia csendült fel Dubóczky Gergely vezényletével. A londoni szimfóniák nagy szonátaformáit megelőlegező, hallatlanul gazdag és komplex nyitótétel karakterbeli gazdagsága, a zene beszédszerű gesztusai jól érvényesültek Dubóczky irányításával; plasztikusan tudta tagolni a bonyolult formát, és különösen életszerűek voltak a tétel táncos karakterei. Sajnos, a holt akusztikát ez a fajta zene is megsínylette: ebben a teremben az oxfordi bemutató színhelyének, a Christopher Wren által tervezett monumentális aulának, a Sheldonian Theatre-nek (amelyből a Covid első évében a John Eliot Gardiner által vezényelt emlékezetes János-passiót közvetítették élőben a Bartók Tavasz egyik produkciójaként) még a képzetét sem lehetett felidézni.
A koncert talán legszebb pillanatainak a költőien és finom érzékenységgel megszólaltatott lassú tételben lehettünk tanúi, amelyben ismét remekelt az együttes első fagottosa. Ha a menüettben el tudtam volna is képzelni egy kissé kényelmesebb, megfontoltabb tempót, a zárótétel piano kezdőütemeinek hangzása kimondottan impozánsnak bizonyult, s jól érvényesült az egész tétel finom szellemessége is. És itt érzékelhettük a legkézzelfoghatóbban, hogy Dubóczky mennyire magával tudja ragadni, maximális koncentrációra és odaadásra tudja késztetni új együttesének tagjait.
