Kovács Ilona
A Nemzeti Filharmonikusok hagyományosan Bartók Béla halála évfordulójának előestéjén, szeptember 25-én tartja évadnyitó hangversenyét, melyet ezúttal Oliver von Dohnányi vezényelt. Ilyenkor szinte kötelező, hogy Bartók-kompozíció is elhangozzon, most sem volt ez másként. Az idei évad első hangversenyén Erkel Ferenc Ünnepi nyitánya (1887) és Dohnányi Ernő Amerikai rapszódiája (op. 47 – 1953) fogta közre Bartók Béla II. hegedűversenyét (Sz. 112, BB 117 – 1937–38), majd a három magyar zeneszerző kompozíciója után, a koncert zárásaként Igor Sztravinszkij Tűzmadár-szvitje (1919) hangzott el.
Ha arra keresnénk a választ, hogy van-e közös vonása a három magyar műnek, akkor a mindegyikben hangsúlyosan jelen lévő hazaszeretetet említeném elsősorban. Erkel jeles eseményre, a Nemzeti Színház megnyitásának ötvenéves jubileumára komponálta nyitányát. A címhez hű ünnepi hangulatot nagyrészt a rézfúvósok kiemelt szerepeltetésével érte el a szerző, és persze két magasztos dallam – a Himnusz és a Szózat – többszöri megidézésével. Már az első percektől, a lassú bevezetésben felfigyelhettünk a Nemzeti Filharmonikusok rézfúvós karának kitűnő diszpozíciójára, ami az egész estén kitartott. Szépen megformált volt a lírai középrész is, itt a fafúvósok és a vonós szólamok tettek ki magukért, különösen megkapó volt a klarinét és a fuvola párbeszéde. Nagy odaadással és szépen felépített fokozással szólalt meg a tételt záró apoteózis, a Himnusz és a Szózat foszlányaival. Érdekes volt megfigyelni Erkel önzetlenségét: a saját nemzeti imájából csak rövid részeket idézett a mű során, míg kollégája, Egressy Béni megzenésítéséből nemcsak hosszabb szakaszokat hallhattunk, de a mű végi megdicsőülésbe is a Szózat részletét illesztette be a szerző.
Az ünnepi hangulat Bartók Hegedűversenyével folytatódott, melynek szólóját Banda Ádám játszotta. Bartók e műve különösen gazdag szárnyaló dallamokban, melyben az élet szebbik oldalát énekli meg, persze nehéz hangszertechnikai feladatokkal megtűzdelve. Az optimista hangvétel, a világos színek dominanciája az egész kompozíciót átszövi, és annak ellenére is a magyar népdalok hangulatát érezzük a műben, hogy nincsenek benne konkrét parasztzenei idézetek. A zeneszerző – mint mindig – ebben a kompozíciójában is nemes egyszerűséggel, sallangoktól mentesen vallott magyarságáról. Banda Ádám nagyszerűen tolmácsolta a mű eszmei mondanivalóját és végig kiérlelt produkciót nyújtott. Magabiztosan játszott, játékán érződött, hogy minden hanggal el tud számolni, minden motívumot értelmezett és elhelyezett a mű egészében. Mind hangszer-technikailag, mind muzikálisan fölényes előadást hallottunk tőle. A magyar népzene anyanyelvi megidézése talán a lassú tételben a leghangsúlyosabb, a hegedűművész és a Nemzeti Filharmonikusok pedig éltek a lehetőséggel és érzékenyen rajzolták meg a bartóki dallamvonalakat. E variációs tételben a zeneszerző az ütősökre bízott fontos feladatot, akik kiváló teljesítményükkel szereztek örömteli perceket. A szólóhegedű hangja itt is kivételesen, ihletetten szólt, mintha egy bensőséges vallomást mondana el. Parádés volt a zárótétel megszólaltatása is. A zenekar interpretációjában jelen volt az ironikus, olykor ördögi karakterizálás, a táncos hangvétel, és végül a diadalmas győzelem mámora, nem csoda, ha a közönség hosszan tartó vastapssal fejezte ki elismerését.
A szünet után elhangzott Dohnányi-mű kevéssé ismert, nem tartozik a zeneszerző legtöbbet játszott kompozíciói közé, már csak ezért is igazán hálásak lehetünk, hogy bekerült a programba. Ha nem tévedek, az, hogy Dohnányi-darab is elhangozzon, a karmester kérése volt, aki távoli rokonságban áll az Amerikai rapszódia szerzőjével (ükapja Dohnányi Ernő nagyapjának volt testvére). A mű a zeneszerző utolsó zenekari alkotása, az athensi Ohio University felkérésére született. Dohnányi a kompozícióban a megrendelők kívánságát teljesítve amerikai népdalokat dolgozott fel, ám olykor mégis mintha tetten érhető lenne a magyar hangvétel is. Az első népdalban például a tárogatót idéző angolkürt, majd a klarinét szólamai juttatják eszünkbe a magyar rónát, ráadásul az egyik népdal szövege (I am just a poor wayfaring stranger – Csak egy szegény vándorló idegen vagyok) is mintha a hazájától elszakadt zeneszerző üzenete lenne. A zseniálisan meghangszerelt Amerikai rapszódiát egy szintén színpompásan megírt mesezene követte. Az est zárásaként Sztravinszkij Tűzmadár-szvitje a Nemzeti Filharmonikusok jutalomjátéka lett, ahol Oliver von Dohnányi pálcája alatt egyaránt nagyszerűek voltak a szólók, a kamarazenei megnyilvánulások és a tutti részek. Az interpretáció szinte láttató erejű volt: mintha a színpadra léptek volna Sztravinszkij balettzenéjének szereplői: a Tűzmadár, Iván cárevics, Kascsej és a többiek. Nagyszerű évadkezdés volt.
