Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Idén a Rienzi koncertszerű előadásán debütált a Budapesti Wagner-napok keretében a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Sebastian Weigle vezényletével, aki a rendezvénysorozat tizenegy éves fennállása alatt az első külföldi vendégdirigens. Reflektorfénybe kerültek az előadók a műsor miatt is, hiszen a Rienzi kizárólag 1874-ben került négy alkalommal közönség elé a Nemzeti Színházban (Hans Richter vezényletével). Mivel nem része a bayreuthi Wagner-kánonnak, így nemzetközi ismertsége érthető módon szorult háttérbe.
Korántsem csupán a wagneriánusok érdeklődésére tarthatott tehát igényt a budapesti előadás, amely viszont, a lelkes-rajongó fogadtatás ellenére is több mint visszásnak mondható.
Olvasmányokból zenebarát-körökben köztudott, hogy Wagnernek eme harmadik színpadi műve annakidején Drezdában hatalmas sikert aratott – mégis keserű szájízt okozott Wagnernek, aki ezzel az ötfelvonásos nagyoperával akarta meghódítani az opera akkori fellegvárát, Párizst. Meyerbeer „patronálása” azonban kevésnek bizonyult, s ettől kezdve ő (is) afféle „vörös posztó” lett Wagner számára. (Érdemes kicsit fantáziálni azon, mi lett volna, ha sikerül Wagnernek a párizsi „áttörés”…)
Ismert adat, hogy a „mindenben Meyerbeer nyomdokán haladó Rienzi” eredetileg mintegy hat órányi volt, később a szerzői húzásokkal háromnegyed órával rövidebb lett. Belekalkulálva a valószínű későbbi húzásokat, a 16 órai kezdet terjedelmes hallgatnivalót sejttetett. Ám aki nem figyelt fel a rádió élő közvetítésének időtartamára, az keservesen csalódhatott: alig négyórányi zene jutott a lelkes közönségnek. (Felmerül a kérdés: mi szükség volt a korai kezdésre ezesetben? A Rajna kincse hasonlóképp „rövid” előadása 18 órakor kezdődött… – történt mindez, ráadásul, hétköznap… Szerencsére a látogatottságra, az érdeklődés dokumentálható mértékére így sem lehetett panasz!)
Nem derült ki, hogy kinek a munkája ez a drasztikus húzás; mindenesetre, utólag főképp, korántsem csupán a magam nevében állíthatom: ebből a muzsikából sokkal többet is el tudtunk volna viselni, örömmel!
Nem minden tanulság nélküli az a hatásmechanizmus sem, amit a Rienzivel foglalkozó ismertető irodalom vált ki. A későbbi életmű ismeretében, ám sajnos épp a későbbi Wagner-jegyeket már e korai művön (hiába) kereső közelítés hatására a zenekedvelők (többnyire Wagner későbbi műveinek ismerői) afféle elnéző jóindulattal ültek be a nézőtérre. Tehát, mintegy a szerző iránti szimpátiából érdeklődve „zsengéje” iránt. És vélhetőleg ez az „elvárás-mentesség” (tehát, hogy a „várakozásunkban nem is csalódtunk” reakció fel sem merülhetett, nem lévén „várakozás”) is hozzájárult ahhoz a felszabadult boldogsághoz, amit a felcsendülő muzsika kiváltott a közönségből. Mintha talált kincshez jutott volna a hallgatóság, örvendezett azon, hogy könnyen befogadható, tetszetős-hatásos muzsikát ismerhetett meg! Mivelhogy szembesülhettünk annak az életrajzi ténynek a zenei következményeivel, hogy Wagner operakarmesterként megannyi korabeli művet ismert (ami ezzel jár: a stílusnak a hatásos jelenet-típusait), és e gyakorlat során olyan zenedramaturgiai tanulságokhoz jutott (közhely, hogy a hibákból is lehet tanulni!), amelyeket más módon aligha sajátíthatott volna el.
Ezen az estén adva volt tehát egy viszonylag rövid partitúra, megannyi remek előadóval – akik valamennyien tudatában voltak e hangverseny jelentőségének. Ráadásul annak is, hogy a Wagner-napok elképesztően magasra emelt mércéjének is meg kell felelniük.
Sebastian Weigle személyében a Wagner-kánon alapos ismerőjét köszönthettük, aki érzékenyen reagált ennek a partitúrának a szépségeire is; tempóválasztásai meggyőzőek voltak, és a gazdag hangszínvilágban igyekezett a mindenkori melodikus szólamok kiemelésére. A nagyzenekarhoz hatalmas kórus társult, aminek megvolt az a veszélye, hogy a hangos tömbszerű hangzásoknál statikussá bénítja a folyamatokat. Néha akkor is zengett a Nemzeti Énekkar fortissimója, amikor Weigle jelzésszerű apró mozdulatokkal dirigált… És ilyenkor kénytelenek voltunk olvasni a szöveget…
Abban a környezetben, ahol a többi előadás hatását a látványvilág is erősítette, nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe került a „koncertszerű” formában megszólaltatott Rienzi. Az öltözékkel gesztus-értékű segítséget nyújtó szólisták ritkán jutottak színpadi felszabadultsághoz, az oratorikus (kottapult elé szögezett) éneklés csak kisszámú áriában jutott el az interpretáció mélységéhez és magasságához (ilyenkor már-már színpaddá vált a pódium).
A cselekmény bonyolultsága már-már Verdi Simone Boccanegrájának analógiájához vezette a hallgatót, másokban Bellini-emlékeket keltett életre a Rienzi zenéje. És aki elolvasta Laki Péter minden igényt kielégítő, tartalmas, ám egyszersmind olvasmányos ismertetőjét, szinte kedvet kapott ahhoz, hogy utánajárjon (legalább egy hangfelvétel erejéig) annak a Spontini-operának, a Fernand Corteznek, amelyből történelmi operájához megannyi mintát, impulzust, inspirációt kaphatott Wagner.
A romantikus nagyopera, mint olyan felett, hamar eljárt az idő. Szerencsére a múlt legkülönbözőbb időszakai és annakidején meghatározó műfajai iránti – historikus – érdeklődés meghatározó korjelenséggé vált, így remélhetjük eme elfeledett művek reneszánszát is. De addig is sokat megtudunk róluk, rész-információkból. Például, hogy nem véletlenül kristályosodtak típussá az annakidején nagy népszerűségnek örvendő jelenetek (viharjelenetek, eskü, induló, stb.). Ezeknek a kialakuló-kialakult típusokban mindmáig életteli muzsikát komponált Wagner, ez kiderült a partitúra értő megszólaltatásából.
Amivel adós maradt az előadás – és ez korántsem az előadók bűne! -, Wagner dramaturgiai koncepciója. Mert egy idő után szinte képregényszerű ábrák követték csak egymást, és nem tudni, kevesebb húzással milyen mértékben lett volna érthetőbb-követhetőbb a cselekmény, lettek volna lélektanilag megalapozottak döntések, elhatározások. És az sem mindegy, hogy valaki csak bizonytalan, döntésképtelen, vagy pedig megannyi szempont mérlegelése után inog az a bizonyos mérleg…
A Budapesti Wagner-napok közönsége ezen az estén gazdag keresztmetszetet kapott egy 19. századi remek operából, amelynek szerzője történetesen az a Wagner, aki pályája során új utat keresett és talált számára fontos mondanivalója hatásos közvetítésére.
A Budapesti Wagner-napok életre álmodója, és mindmáig motorja Fischer Ádám, nemcsak a műsorral, hanem a szereposztással is elkötelezetten törődik; azt a gyakorlatot követi, hogy a nemzetközi énekes-gárda ismeretében a legjobbak közül igyekszik megnyerni szereplőket, akik akár egyszeri jelenlétükkel, akár visszatérőként inspirálják a mindenkori alkalmi társulatot. Örvendetes, hogy számos magyar művész is lehetőséget kap, idehaza, ám nemzetközi közönség előtt megmutatkozni. Cser Krisztián Raimondója nemzetközi sztárnak kijáró lelkes fogadtatást kapott. A Rienzi címszereplőjét, Robert Dean Smith-t Trisztánként láthatjuk-hallhatjuk majd.
A végére hagytam az operaelőadásoknál gyakran méltatlanul „háttérként” kezelt zenekart. (A Tetralógia négy egymást követő estén való előadása korántsem csupán művészi „kihívás” a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara számára, hanem elképesztő fizikai igénybevétel.) A Nemzeti Filharmonikusok elkötelezett odaadással játszott, kamatoztatva mindazt a tudást, amelyet a közelmúlt műsoraira felkészülve szereztek – ideálisan együttműködve a vendégkarmesterrel. Ez az előadás vélhetőleg belekerül Sebatian Weigle szakmai életrajzába is, a kiemelkedő produkciók sorába. (Fittler Katalin)