Malina János
A Miskolci Szimfonikus Zenekar új bérleti szezonja szeptember 25-én vette kezdetét. A karmesteri pulpituson ezúttal a svájci Thomas Herzog állt, aki nem először vezényelte az együttest, de most először tette ezt első karmesteri minőségben. A balett, az opera és a spanyol zene specialistájaként ismert, magyar gyökerekkel is rendelkező Herzog számos alkalommal vendégszerepelt már hazánkban, többek között a budapesti Operaházban, de a miskolci zenekar az első, amelyhez formális kapcsolat is fűzi.
A koncert programján két csaknem egy időben keletkezett, de sok tekintetben más nyelvet beszélő darab szerepelt: Bartók 1938-as Hegedűversenye – az ún. „II. hegedűverseny” –, illetve Rachmaninov két évvel később befejezett Szimfonikus Táncai. Mindkettő nagy együttest foglalkoztató, a zenekarral szemben igen magas követelményeket támasztó kompozíció.
A hegedűverseny szólistája a nemzetközileg is egyre inkább a nemzedéke legjobbjai közé számító Pusker Júlia volt. Az előadás egyike volt a legemlékezetesebbeknek azok közül, amiket az utóbbi években a zenekartól hallhattam. A kitűnő összhatáshoz hozzájárulhatott a karmester és a szólista zenei egyéniségének harmonikus összhangja is. Mindketten messze elkerülik a külsőségességet: Herzog vezényléséről és Pusker hegedüléséről az első benyomásunk a tökéletes kontroll, megbízhatóság és precizitás. Csak az idő múlásával bontakozik ki zenei megnyilatkozásaik széles skálája, a tételek rendjének, felépítésének plaszticitása, a tudatosság és a kifejezés úgyszólván klasszikus egyensúlya. Hozzá kell tennem: ehhez a szerencsés partnerséghez a zenekar is messzemenően hozzájárult. Nem csupán kitűnően szóltak és kifogástalanul felkészültek voltak, de motiváltak és lelkesek is – egyszóval: tudásuk legjavát adták.
Nem volt persze újdonság, de ezúttal is megragadta a hallgatót Pusker hegedülésének hasító tisztasága, akár a hang karcsúsága és salaktalansága, akár intonációja tekintetében. Sajátos egyéniségének egyik kulcsa az az akár kissé introvertáltnak mondható, szemérmes alapállás, amely csúcsponti pillanatokban, így a nyitótétel nagy cadenzájában azután mintegy varázsütésre szertefoszlik, és csak annál jobban kiemeli a lírai pillanatok jelentőségét.
Emlékezetes pillanata volt a lassú tétel kezdete, a variációs téma bemutatása is, az álomszerű puhasággal megszólaló vonósokkal és pianissimo timpani ütésekkel, majd a Pusker által végtelen gyengédséggel megszólaltatott témával – amelynek tökéletes ellenpontja volt a harmadik variáció – „Ruvido” – nyersesége.
A közönség lelkes ünneplésben részesítette a művészeket, különösen Pusker Júliát, akit érezhetően a szívébe fogadott.
Rachmaninov nem elsősorban szimfonikus művei révén népszerű zeneszerző, de a közmegegyezés egyre inkább értékeli szimfóniáit is. A Három szimfonikus tánc a maga egészében persze nem szimfónia, de idézéstechnikája és hangszerelésének hangsúlyozott igényessége és fűszeressége révén hosszú szakaszai egy szimfóniába is beleillenének. Szokás szerint fontos szakrális utalások jelennek meg a műben, amely azonban végső soron mégis világias, színekben és képekben gazdag szvitre emlékeztet. Mintha attól a keleties-érzéki-meseszerű színvilágtól venne itt érzékeny búcsút Rachmaninov, amely valahol Rimszkij-Korszakovnál kezdődött, Ravelnél végződött, és a Ballets Russes nagy produkcióiban érte el tetőpontját. Ez a zene vibráló, kísérletező, sőt frissen, üdén hat, s ez az üdeség jellemezte magát az előadást is. Így a madárhangok felidézése a fúvós hangszereken nem csupán Az évszakok egy-két emlékezetes pillanatát idézte fel, de Bartók 3. zongoraversenyének középső tételét is eszünkbe juttatta. A legszebb zenekari megmozdulások közé tartozott ezenkívül a rövid, de igen szépen megformált hegedűszóló, a csellók sóhajmotívumai vagy a szokatlan, gondosan kikevert hárfa-zongora megszólalások. Az előadásból nem hiányzott a szellemesség sem – különösen a középső, valcer-karakterű tételben. Talán a harmadik tétel hatott valamelyest hosszadalmasnak, de úgy éreztem, ennek inkább a kissé túlzsúfolt kompozíció lehetett az oka.
Mindent összevéve: Thomas Herzog első karmesteri bemutatkozása nem csupán sikeres volt, hanem további izgalmas tartalmú és felvillanyozó hangversenyek ígéretét is magában hordozta.
