MÁV Szimfonikus Zenekar – 2017. május 26.

0
435

Zeneakadémia

A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola elsőéves növendékeként, 1972-ben kezdtem napi rendszerességgel hangversenyre járni. 1958-as emigrációját követően éppen ebben az évben lépett fel először újra Budapesten az akkor harminchét éves Frankl Péter. „1972-ben adott zeneakadémiai koncertemet nem felejtem el soha. Úgy éreztem akkor, fejest ugrok a mélyvízbe. A régi tanáraim közül mindenki ott volt, a nézőtérről ismerős arcok tűntek elő, rengetegen jöttek el az egykori osztálytársaim, kollégáim, barátaim közül. Tele volt a pódium. Perceken át mozdulatlanul ültem, s nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy el tudjak kezdeni játszani. S ez a csend, ez a várakozás a mai napig emlékezetes marad számomra.” A magam korosztálya számára tehát az idén októberben nyolcvankét éves Frankl pályafutásának legutóbbi negyvenöt éve élő valóság, folyamatosan ismétlődő találkozások sora: ezek alkalmat adtak arra, hogy alaposan megismerjük egy nagy hagyomány méltó letéteményesét. Frankl egyfelől a kamarazenélésnek azt az iskoláját képviseli, amelyet Weiner Leó neve és az általa növendékeinek átadott ideál fémjelez, másfelől a zongorázásnak azt a spontán, költői, kommunikatív és a hangszeres perfekció abszolutizálása helyett a zenei tartalmakra összpontosító fajtáját, amelyet Magyarországon hagyományosan Fischer Annie nevéhez szokás kapcsolni.

Örömteli, hogy Frankl Péter a nyolcvanon túl is aktív: járja a világot, és koncertező tevékenysége során hazájába is rendszeresen visszatér. Legutóbb a MÁV Szimfonikus Zenekar vendége volt. A koncert három műsorszáma Mendelssohn A szép Meluzina című nyitányának (op. 36), Schumann a-moll zongoraversenyének (op. 54) és Brahms 1. szimfóniájának (op. 68) megszólaltatásával  szervesen kapcsolta össze a zenetörténet három egymással nemcsak életrajzi, hanem stiláris szempontból is összefüggő életművét. Frankl előadásában a Schumann-zongoraverseny mindenekelőtt az ihletettség és a spontaneitás élménye volt. Ujjai alatt a nyitótételből nem hiányzott a lendület ereje, nem hiányoztak belőle az erőteljes hangsúlyok, de nem hiányzott a karakterek jellegzetes Schumanni összetettsége és változékonysága sem, melynek révén az indulat hamar képes melankóliává változni – és fordítva. A lassú tétel intermezzójában Frankl érzékenyen kamarazenélt a zenekar muzsikusaival, a fináléhoz érve pedig érvényesítette az Allegro vivace Schumannra oly jellemző, lobogó lelkesedését. Játékának technikai tökéletessége már nem a régi, de ez aligha meglepő: az ujjak ebben az életkorban már nem olyan fürgék, s az izmok és ízületek sem olyan rugalmasak, mint korábban, de azért egyfelől még ez a mostani, korlátozottabb technikai készenlét is igencsak imponáló, másfelől Frankl csodálatosan közvetítette a Schumann-zene szellemét és költőiségét, ami mindenért kárpótolta hallgatóit. Ráadásként az op. 18-as C-dúr Arabeszket szólaltatta meg: szellemesen, tiszteletet parancsoló könnyedséggel és rugalmassággal.

A hangversenyt megelőző hetekben a MÁV Szimfonikusok többféle arcát is megmutatta e sorok írója számára. Először (május 5-én) Takács-Nagy Gábor vezényletével és Jean-Efflam Bavouzet közreműködésével nyújtott a Zeneakadémián mind zenei ihletettség, mint technikai kivitelezés dolgában kiemelkedőt egy Mozart–Grieg–Csajkovszkij-műsorban, majd egy héttel később (május 12-én) Kobajasi Ken-Icsiró pálcája alatt, Kállai Ernőt vendégül látva lelkesen és érzelemgazdagon, de a karmester által a produkció megmunkálása terén némiképp magára hagyva muzsikált Beethovent a Pesti Vigadó falai között. Ez a harmadik est, amelyet a zenekar jelenlegi művészeti vezetője, a nemrég a Francia Becsületrend lovagi fokozatával kitüntetett Csaba Péter vezényelt (a kitüntetésről a hangversenyen ünnepi körülmények között tájékoztatták a közönséget), mintha a két korábbi est keverékeként funkcionált volna. A bevezetőül megszólalt Mendelssohn-nyitány előadásában elsősorban a bevezetés lágy líraiságát, a hangzás fényét, majd az előadásmódból sugárzó energiát és indulatot, a ritmus feszítőerejét élveztem, úgy éreztem azonban, hogy a produkciót csak a karmester vezényléséből sugárzó lelkesedés juttatja el a közlékenység magasabb szféráiba, az igazán igényes muzsikálás ezúttal is hiányzott, akárcsak a Kobajasi-koncerten. Hasonló átlagosság benyomását keltette a Schumann-versenymű kíséretében tapasztalt teljesítmény is. Évad végi fáradtság? – kérdeztem magamtól, és persze nem volna meglepő, ha május végén ez lenne a magyarázat az ihletett zenélés – felületes kidolgozás kettősségére. A szünet után azonban ismét a MÁV Szimfonikusok egyik csúcsteljesítményével találkozhatott, aki meghallgatta Brahms 1. szimfóniáját. Csaba Péter inspirált vezénylése teljesen átlelkesítette a zenekar muzsikusait, és úgy tetszett, ezúttal a mű részletező kidolgozása is sokkal magasabb színvonalon sikerült, mint a koncert előző produkcióiban. Nem volt nehéz megérteni, hogy a karmester milyen szellemben közelít a műhöz: az 1. szimfóniában Csaba Péter számára ezúttal a mű robusztus ereje, küzdelmes jellege, drámaisága és nagyszabású karaktere volt a legfontosabb. Ezek a tulajdonságok uralták a nagy lendületű és rendkívül hatásos előadást, amelyet követően a közönség spontán ovációban kitörve jelezte lelkesedését. (Csengery Kristóf)