Fittler Katalin
A művész túloz – tartja a mondás, de aligha tarthatjuk túlzásnak, hogy maga a szerző főműveként értékelte 8. szimfóniáját, amelyben arra tett kísérletet, hogy megzendítse az univerzumot. Az „Ezrek szimfóniája” megannyi szempontból kivételes mű: megszólaltatásához monumentális tér szükséges, s ha az előadók száma alkalmanként alulról is közelíti meg a négyjegyű létszámot, az apparátus előteremtése, és a rész-együttesek időbeli összeszervezése rendkívüli feladat. Tehát, gyakori megszólaltatását már ezek a tényezők is nehezítik. Majd a hosszas (rész- és össz-) próbafolyamat eredménye egyszeri elhangzás lesz.
Az viszont eleve „borítékolható”, hogy az eredmény: élmény lesz. Jó esetben valamennyi közreműködőnek is – de a közönségnek mindenképp. A hazai zenekedvelőknek először 1983-ban jutott osztályrészül ez a koncertélmény. A Budapest Sportcsarnok – hangversenytermekhez szokott zenehallgatóknak – önmagában is szokatlan volt, és az előadásból leginkább az esemény, mint olyan maradt emlékezetes. De azonnal megszületett az újrahallgatás igénye.
A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme ideális helyszín Mahler monumentális művének előadásához, és feltételezhető: bárhonnan is hallgatja valaki, tartalmas élményhez jut. A földszinten és a középerkélyeken remekül érvényesül a szimmetrikus elrendezés, az utóbbi helyeken a „rálátás” vizuális többletével társulva, de az oldalerkélyekről is bőven jut észrevennivaló. Ráadásul a magyar szöveg kivetítése mindenhonnan követhető, így nem lehet ok panaszra!
A hangzás-egészt illetően, az előadóknak (főként a hangszereseknek) jut a legmostohább helyzet. Nem véletlen, ha a karmester legfőbb feladatának az „összerendezést” tartja, tehát az időbeli (és metrikus) pontosságra törekszik mozdulataival, kiemelt figyelmet fordítva a tempóváltásoknál a pontos indításra. Tulajdonképpen emberfeletti követelmény, hogy ezen túl olyan összetevőkkel is foglalkozzon, mint a dinamikai árnyalás – annál is inkább, mivel a gazdag-változatos hangszerelésből adódóan gyorsan változnak az erőviszonyok. A zenekar vezető karmestere, Riccardo Frizza számára elsődleges feladatot jelentett a nagylétszámú (térben megosztottan elhelyezkedő) kórusok szervezett irányítása, de emellett a figyelme arra is kiterjedt, hogy kényes belépéseknél intésével segítsen hangszereseket.
Mondhatni, a terjedelmes két tétel állandó-lankadatlan koncentrációt követel valamennyi hangszerestől. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – együttesként, bár tagságában időről-időre változva – nem először vállalkozik erre a nagy feladatra. Természetesen „kisegítőkkel”, mint bármely szimfonikus együttes – olyan hangszeresekkel, akik jó esetben más zenekarok tagjaként már közreműködtek e mű megszólaltatásában. Minden résztvevő a szó nemes értelmében „ministráns”, abban a celebrálásban, amely a kompozíciónak a hangzó életre keltését eredményezi. Tehát több mint „statiszta”, aki úgy tud részese lenni hatásos jeleneteknek, hogy elég, ha a saját konkrét feladatával törődik. Minél többen érzik át ezt (előzetesen többé-kevésbé tanulmányozva a művet), annál nagyobb az esély az ihletett interpretációra.
A nagylétszámú összkart a Magyar Rádió Énekkara és Gyermekkara, a Nemzeti Énekkar és a Honvéd Férfikar alkotta, szólistaként Boross Csillát, Kriszta Kingát, Molnár Ágnest, Vörös Szilviát, Schöck Atalát, László Boldizsárt, Molnár Leventét és Simon Limet hallottuk.
Több mint négy évtizeddel a magyarországi bemutató után, miközben minden alkalommal ritkaságként értékelhető a koncertélmény, a közönség kettős tapasztalattal rendelkezhet: nincs az a felvétel (legyen stúdióban rögzített, vagy koncerttermi), amely visszaadja az élő előadás kínálta térhatást. Amikor a szó legnemesebb értelmében átjárja a hallgatót a hang-varázs; a hangszínek tobzódásával, a tempó által több-kevesebb időt hagyva a „szemlélődésre”, míg máskor a folyamatok energiája ragad magával. És mindehhez a szöveg-konkretizálta tartalom, a mondanivaló, amelyet hol protagonistaként szólista, hol az általános érvényt hangsúlyozandó, (kisebb-nagyobb) énekegyüttes szólaltat meg.
A nagy kísérőegyüttes ellenére érvényesülni kell minden szövegrésznek, a szólisták valamennyi rövid frázisa is lényeg-hordozó. Maximális intenzitás szükséges tehát, még a dinamikailag halknak jelölt részeknél is – az ily módon „kiküzdött” érvényesülés erősíti a folyamat-jelleget, és megkönnyíti a hallgató lankadatlan, folyamatos figyelmét. És ne feledkezzünk meg az időről-időre szólisztikus szerepet kapó hangszeresekről! Ebben a koncentrált légkörben szinte magától értetődő, hogy mindenki tudása legjavát adta. A koncertmester tisztét Langer Ágnes töltötte be.
És talán az is érthető, ha a koncentrált előadást követően, a taps alatt a megszokottnál nagyobb mértékben oldódott a játékosok feszültsége, fesztelenségükkel talán tudatosan akartak kiszabadulni a mű varázsburkából. Ilyen meggondolásból menthető a mű szellemiségétől idegen, szinte aréna-légkört idéző, ám őszinte köszönetnyilvánítás is.
