Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – 2024. február 9. Zeneakadémia

0
45

Kovács Ilona

 

Magyar zeneszerzők műveit tűzte műsorára a Kovács János vezette Rádiózenekar február 9-én. Liszt Ferenc (Orpheus, S. 98; Haláltánc, S. 126) és Bartók Béla (A kékszakállú herceg vára, op. 11, BB. 62, Sz. 48) műveinek párosítása több szempontból is átgondolt, egymásra reflektáló műveket felsorakoztató választásnak bizonyult, hiszen Bartók köztudottan nagyra becsülte kollégáját: Lisztet a 20. századi zene egyik legmeghatározóbb előfutárának és előkészítőjének tartotta. Akadémiai székfoglaló előadásának témáját is Liszt művészetének szentelte, és mint zongoraművész is sokat játszotta Liszt műveit, az esten felcsendülő Haláltánc pedig az egyik legkedvesebb, általa sokat előadott versenymű volt repertoárjában. Közös volt az előadott művekben a tematikához kapcsolódó, az azokban rejlő sötét színek dominanciája is. A nyitó darab – Liszt szimfonikus költeményének – hőse, Orpheus a görög mitológia szerint olyan területre merészkedik, ahol élő ember még nem járt és nem is jött vissza, az alvilághoz már csak ezért is a sötét árnyalatokat asszociáljuk. A Haláltánc címében hordozza az elmúlást, ráadásul a variációs mű témáját adó Dies irae gregorián énekre Liszt – a zene történetében először – egy teljes művet épített fel. (Liszt előtt már Berlioz is használta a dallamot Fantasztikus szimfóniájában, de csak egy tételben, az 5. – Boszorkányszombat című – tételben). Bartók műve – ha nem is konkrét halálról, de valaminek – többek között férfi és nő egymás iránti bizalmának – elvesztéséről, kapcsolatuk átvitt értelemben vett elmúlásáról ad képet, az odavezető út ábrázolásával. Az Orfeusz-történet és Bartók operájának további közös vonása a feltétlen, igaz szerelem gondolatának ábrázolása, ami Bartóknál tovább tágul a „megváltó szerelem” fogalmának bevonásával.

Az Orfeusz-történet megzenésítése nem véletlenül oly népszerű a zeneszerzők körében, hiszen a zene hatalmáról, a zene emberekre (és istenekre) tett hatásáról szól. Éppen ezért nagyon jó ötlet volt – minden bizonnyal a karmester részéről –, hogy az Orfeusz lantját megidéző két hárfa a zenekar elrendezésében is kiemelt szerepet kapott és nem valahol hátul húzódtak meg, hanem a karmester jobbján és balján. A hárfák mellett további – igényesen – megszólaltatott hangszerszólókat hallhattunk. A remek egyéni teljesítmények mellett a tuttik is minőségi kidolgozásban szóltak. Így például, a mű végéhez közeledve „a történetmesélés” akkor éri el csúcspontját, mikor Orfeusz visszanéz Euridikére. E pillantásban kavarognak az érzelmek – az öröm, a szerelem és néhány pillanat múlva a kétségbeesés és a fájdalom is. Kovács János nagyon jól előkészítette ezt a részt, a romantikus érzület többféle megjelenését, mint ahogy azt a magányosság-ábrázolást is, ami az eufóriát követte. A történet befejezése itt nem viselné el a Liszt-művek végén gyakorta megjelenő apoteózist, a dolente [fájdalmasan] megszólaló oboa magányossága és a pianissimo befejezés azonban éppen olyan hatásos zárás volt, mintha fortissimo zengett volna a zenekar.

A magas színvonalú kezdést hasonlóan igényes folytatás követte, erre a szólista neve, Ránki Dezső neve is garancia volt. Liszt a zongoratechnika sokarcúságát mutatta meg, egyszersmind a középkori művészetek haláltánc műfajának hagyományát ültette át saját korába. A témát követő hat variációban és Codában Ránki a zongora hangszínének számtalan változatát tárta elénk: rögtön a nyitótételben (és később is) szinte ütőhangszerré vált ujjai alatt a zongora, a 3. variációban a zenekarral együtt „csörögtek a csontok”, a 6. variációban pedig – amit a kompozíción belül önálló variációs tételnek nevezhetünk – a zenekarral teljes összhangban valósult meg a halál víziójának ábrázolása. Előadásában a makulátlan technikai kivételezés párosult a művészi elmélyüléssel és alázattal. Bámulatos, hogy évtizedek óta folyamatosan a legmagasabb művészi színvonalat produkálja.

A szünet után a Bartók-opera megszólaltatása szintén kimagaslóan sikerült. Kovács János vérbeli operakarmester (is), a zenekar remekül játszott a keze alatt, a két szólista – Horti Lilla (Judit szerepében) és Kálmándy Mihály (a Kékszakállú megformálója) – díszletek, jelmezek és rendezés nélkül is tökéletes illúziót varázsoltak a MÜPA színpadára. Kiváló énekesi teljesítményük mellett színészi játékuk is lebilincselő volt. Alakításukban tökéletesen megvalósult a prológban feltett kérdés: „Hol a színpad, kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok?”. Kálmándy interpretációja remekül megmutatta, hogy voltaképpen a vár a férfi lélek jelképe. Szinte szenvtelenül énekelt az első öt ajtóig, és szerepe szerint büszkén mutatta meg Juditnak a birodalmát, a két utolsó ajtó előtt azonban egyre izgatottabbá és szenvedélyesebbé vált, harcolt a kapcsolatukért. Horti Lilla is megtalálta Judit lelkének kulcsát: az esendő, az örökké kíváncsi, a féltékeny és birtokolni vágyó nőt ábrázolta. Többször láttam már a művet, operaszínpadon és koncertszerű előadásban egyaránt, de talán így egy Judit-alakítás sem mutatta meg azt, amire Horti Lilla rámutatott. Nevezetesen, hogy Judit önbizalomhiányban szenved, innen eredeztethető a tragédiába torkolló kíváncsisága, és az, hogy végső soron saját maga lesz boldogságának gátja. Az énekesnő – abban a pillanatban, mikor Kékszakállú kimondta, hogy „Te voltál a legszebb asszony!” – zseniálisan, eszköztelen egyszerűséggel mutatott rá kishitűségére a mimikájával, a szemeivel, a tekintetével. Szinte leforrázva állt Kékszakállú előtt. Ebben az előadásban nem az ötödik ajtó, hanem ez volt az opera csúcspontja. Tanulságos élmény volt.