Kodály Filharmonikusok – 2023. november 21. Kölcsey Központ

0
380

 

Malina János

November 21-én a debreceni Kölcsey Központ nagytermében „Bécsi klasszikusok” címmel adott hangversenyt a Kodály Filharmonikusok zenekara állandó karmestere, Bényi Tibor vezényletével. A műsoron Haydn 49., f-moll („La passione”) szimfóniája, a Mozart K 297b jegyzékszámú sinfonia concertantéjaként ismert kompozíció és Beethoven 1. szimfóniája szerepelt.

A hangverseny – talán a 100 éves zenekar Prima-díjának megünnepléseképpen – egy fúvósokra írt Purcell-fanfárral kezdődött, ahhoz csatlakozott a szimfónia kezdete. Bényi keze alatt – aki nemcsak karmester, de csellista és tapasztalt kamarazenei és zenekari pedagógus is – üdén, puhán szólalt meg a vonóskar, tömören szólt a II. hegedűk mély trillamotívuma, és az indítások, lélegzetvételek is érzékenységről árulkodtak. Az egész zenekar finoman, koncentráltan játszott, és a tétel nem annyira tragikusra, mint inkább nyugodtra, rendíthetetlenre hangolt hullámverése elringatta a hallgatót.

Az az izgatott és szenvedélyes karakter, amelyet – elég felületes irodalmi párhuzamok nyomán – a „Sturm und Drang” kifejezéssel szoktak jellemezni a kor osztrák–német zenéjében, elsősorban a mű II. tételét jellemzi, és a disszonanciákban, elsősorban pedig a hatalmas, szertelen hangközugrásokban nyilvánul meg. Kezdetben az összbenyomás a maga csiszoltságával kissé talán túlságosan is lekerekítettnek tetszett, az akcentusok meg egy csöppet visszafogottaknak; a tétel előrehaladtával azután egyre több volt a sav és a bors; legfeljebb a jókora ugrások maradtak némileg szenvtelenek. A kulturált menüettet követően a zárótétel, ha az izgalom helyett inkább a lendületesség jellemezte is, azért semmiképp sem volt érdektelen, és volt benne csipkelődés, játékosság.

A következő fő örömforrás a fúvós szólókvartett kitűnősége volt. Hadd írjam ide a nevüket: oboán Bicskey Gábor, klarinéton Csonka László, fagotton Vitányi József és kürtön Héra András játszott abban a darabban, amelyről egyébként nem tudható biztosan, hogy az eredetije Mozart elveszett, némileg eltérő hangszerelésű, Párizsban komponált sinfonia concertantéja-e. Mint ahogy az sem, hogy – amint pedig arról az egyébként kitűnő műsorközlő biztosította a közönséget – egyáltalán Mozart-műről van-e szó.
Természetesen a lényeg az, hogy a darab – ha nem mérhető is a pár évvel későbbi hegedű-brácsás, K 364-es sinfonia concertantéhoz – behízelgő, kellemes zene, ráadásul hálás játszanivalóval szolgál a négy szólista számára. A zenekar kitűnő fúvósai pedig azzal hálálták meg a lehetőséget, hogy szép hangon, ragyogó játékkal, egymáshoz zeneileg tökéletesen alkalmazkodva és összesimulva, briliáns szólókkal játszották szólamukat, a Bényi által jól eltalált tempókkal, kifogástalan zenekari kísérettel.

Beethoven 1. szimfóniája, jóllehet nyelvezetén, hangján, stílusán Beethoven igen hamar továbblépett, a mai napig a legjátszottabb szimfonikus kezdések közé tartozik a zeneirodalomban, és jól beleillett a viszonylag korai művekből összeállított koncertprogramba. Méretei révén, és azáltal, hogy a legkésőbb keletkezett mű volt a hangverseny műsorában, a karmester érezhetően ezt a kompozíciót érezte a legnagyobb kihívásnak. Ha korábban észleltünk is némi túlzott szabályosságot, legömbölyítettséget Bényi vezénylésében, ezúttal már nem fogta vissza magát; a precizitás, a kontrolláltság mellett ezúttal igazán életteli is volt az előadás. A nyitótétel gyors részében jelen volt az életöröm, a játékosság, miközben a tétel formai és karakterbeli kiegyensúlyozottságára is figyelmet fordított a dirigens. Tetszettek a lassú tétel haydnos fordulatai, áttetsző hangzásképe, vontatottságtól mentes tempója is. A még menüettnek titulált következő tételnek Bényi egyértelműen scherzo-karaktert adott, sőt, előadásából felsejlettek a 8. szimfónia III. tételének széttöredezett, céljukat vesztett gesztusai is. A zárótételt bevezető, keresgélő-tétovázó skálatöredékek is igen kifejezőek voltak; maga a gyors rész pedig remek tempóban indult, és mindvégig könnyed és sziporkázó maradt, briliáns hatású gyors hegedű-skálamenetekkel, a kitűnő hangverseny méltó záróaktusaként.