Épületsirató

Kondor Katalin

Jól tudjuk, hogy nem csak az embereknek, hanem az épületeknek is megvan a maguk sorsa. És mind az emberek életében, mind pedig az épületek „életében” eljön az az idő, amikor sok embertársunktól és sok, nekünk kedves épülettől is búcsúzni kell. Nos, a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületétől is el kellett búcsúznia nemrég mindenkinek, akinek az életében fontos szerepet játszott a Magyar Rádió. Munkatársaknak, sokszor meghívott vendégeknek, a megcsodált stúdiókba vagy a Márványterembe felvételre hívott színészeknek, zenészeknek, de még a pince macskáinak, valamint a még élő 1956-os lázadóknak, hősöknek is. Ez utóbbiaknak főképp a lassan száz éve, pontosabban 1928-ban elkészült Bródy Sándor utcai épület „nyugállományba” küldése fájt leginkább. Az emberi lélek már csak ilyen. Olykor megmagyarázhatatlanul ragaszkodik emlékekhez, élete szép, vagy éppen fájdalmas eseményeinek helyszíneihez, melyeket gyakran a régi szülői ház, s ifjúságának emlékei hívnak elő.

„Búcsúzni csak nagyon szépen szabad. Felesleges minden büszkeség, Szemrehányás, durva szó és harag. A múltat fájón csúfoló beszéd.” – szólt a hajdani nagy sláger, valamikor az ötvenes években énekelte Kovács Erzsi, a dalt amúgy valószínűleg a Magyar Rádióban vették fel. Nos, a búcsúzás a „Bródytól” nem sikeredett nagyon szépre. Nem csak azért, mert a költözés / a messzi Óbudára/ lelkileg nem volt éppen jól előkészítve, megindokolva, elmagyarázva, de végül is megtörtént, sopánkodni kár. Ugyanis a mikroelektronika korszakában a Kossuth, a Petőfi és a Bartók adók valamennyi műsorát /hangversenyek és más ünnepségek kivételével/ egy kicsiny szobában is elő lehet állítani, még egy mobiltelefonnal is. Amúgy a legtöbb munkatárs ez idő tájt már rég a mobilon veszi fel riportjait. Tehát a Bródy épületben, ahol a vezetők is elfértek volna, lényegében minden műsor elkészíthető lehetett volna, ráadásul a szomszédos mélygarázs a vendégeknek és a munkatársaknak is remek parkolóhelyül szolgálhatott volna. A Pagodát és az ugyancsak legendás 6-os stúdiót meg a próbatermet pedig már csak történelmi értékük miatt sem kellett volna „száműzni”. Mindegy, ennyi „volna” legyen elég, hiszen az idő halad sietve, divatok jönnek, technikai csodák gyorsan keletkeznek, így van ez rendjén. Hozzáteszem, ha valaki az óbudai összevont rádió és televízió vendége, láthatja, hogy az épület kong az ürességtől. A legtöbb felvétel épületen kívül is létrehozható. A fentebb említett technikai haladásnak köszönhetően majd minden megoldható otthonról, tehát ami ott van, az aligha van jól kihasználva.

Mindezek ellenére nincs különösebb baj azzal, ha megújul egy intézmény, és sokkal korszerűbb épül helyette. Baj nincs most sem, de néhány megjegyzésünk mégis lenne. Mégpedig a kommunikációról. Mely némiképpen hiányos volt, ha jók az információim. Ismert és bizonyítható, hogy a környék lakóit a szervezettnek nem mondható Bródy Sándor utcai bontási lázról, azaz az építkezésről például igencsak hiányosan tájékoztatták. Volt olyan lakás, melynek lichthofjába az épületbontások következtében kilószámra zúdult be a törmelék, a sitt, beporozva az egész lakást. Valamiért nagyon sürgős lehetett az építkezés a környéken. Úgy tudom, a rádió munkatársait sem halmozták el az építkezésekkel kapcsolatos tudnivalókkal. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nekünk még a temetkezés sem sikerül méltó módon. Mert a Magyar Rádió „búcsúszimfóniáját” bizony nem tudták méltó módon, professzionálisan előadni.

S ha már az építkezéseknél, megújulásoknál tartunk, a kulturális intézmények /színházak, hangversenytermek, egyetemi épületek/ tájékán bizony elég sok, mondhatom rengeteg kultúra ellenes jelenséggel találkozhatunk. Bulikocsmák, omladozó vakolatú házak, koszos utcák, méregdrága parkolóárak „várják” a kultúrára szomjazó nézőket. A Zeneakadémián és több színházban például előadás közben kell megújítani a parkolást, ha az előadás hosszabb. Különben jön a büntetés. A belvárosi színházak, a Zeneakadémia, az Operettszínház és az Operaház környékén lényegében lehetetlen parkolni, az építkezéseknél – akár közintézményről, akár lakóházról van szó – áldatlan állapotok uralkodnak. Ismerjük a főpolgármester úr és barátai véleményét, miszerint méltóztassunk tömegközlekedési eszközt igénybe venni. Rendben. Ő meg tegye lehetővé a tiszta és biztonságos tömegközlekedést. Jut eszembe, hogy az autósok régóta tartó üldözése közben miért is nem jut neki eszébe, hogy az autósok gépkocsijának árából, a benzin árából és a parkolásért fizetett pénzünkből bizony hatalmas bevételt szakítanak az „autósüldözők”. Ám arra is kíváncsiak lennénk, miért is nem kötelező immár az építkezéseknél minden esetben parkolót is építeni, biztosítani, hogy ne az utcát lepjék el az autók?

No, de vissza a kulturális élet színhelyeihez! A nemzet színháza, a gyönyörű Nemzeti Színház mellett legalább van hely a szabadtéri parkoláshoz a nézőknek. Hogy az ottani hatalmas terület miért áll már évek óta parlagon, azt nem tudom, de hogy ronda és csúfítja a környezetet, az biztos. Pedig mind a színházzal, mind a MÜPA-val van mit dicsekednünk. Pontosabban lehetne.

S akkor most – maradva a kultúránál – menjünk vidékre. Kissé távolabb Budapesttől, Piliscsabára. Ahol a Makovecz Imre által megálmodott és megépített Stephaneum, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem áll. Álldogál. Hosszú ideje nem tudjuk, miért nincs benne élet. Nem tudják a csabai lakosok sem. Mi meg továbbra is értetlenkedünk, miért is ilyen zűrzavaros és homályos neves középületeink, kulturális intézményeink és azok környékének sorsa, működtetése, miért is titkolják mindezt előlünk? Vannak sejtéseink, de megfejteni a titkot nem tudjuk. Középületekről van szó, színházakról, milliárdos építkezésekről. S elsősorban a mi kultúránkról.

Nos, jól elkanyarodtunk a Magyar Rádió történetétől. Hangsúlyozom, nem akarjuk siratni a múltat, de szeretnénk hiteles választ kapni sok kérdésre, például a kultúráról szóló döntések miértjeire. S nem szeretnénk, ha kulturális életünkről kulturáltság hiányában nem értesülnénk hitelt érdemlően.