Fittler Katalin
Nagy siker – némi hiányérzettel. Így értékelhető röviden a Concerto Budapest „Promenád koncertek” címmel meghirdetett, öt rendezvényből álló (regisztrációt igénylő, ingyenes) sorozatának záróestje. A cím (Concerto és táncok) egy-egy Bartók- és Kodály-műre utalt, amelyek végül – indokoltan – fordított sorrendben kerültek előadásra: Kodály remekét, a Galántai táncokat követően csendült fel a 20. századi klasszikusok sorában az örökzöldek közé tartozó Bartók-mű, a Concerto.
A közelmúltban megtapasztalhattuk, hogy Keller András vezetésével a Concerto Budapest időről-időre megkülönböztetett figyelemre méltó produkciókkal áll elő. Nemcsak „sokat” szerepel, hanem a szó nemes értelmében innovatív módon tervezett programokkal kívánja megszólítani a zenekedvelőket, szinte korra és érdeklődési területre való tekintet nélkül. Ebben a nagyszabású koncepcióban egyaránt helyet kapnak többé és kevésbé ismert művek, tehát van lehetőség a közkedvelt művek ismételt műsorra tűzésére is. Nem kétséges tehát, hogy nagy tetszésre számíthat a Bartók-Kodály műsor. Amelyet ismertnek érez a hallgatóság, és – megannyi megszólaltatás után – a zenekar is. Ez utóbbi olyannyira, hogy a darabok előadását „újrajátszásnak” tekinti, tehát, élőzenévé aktualizálva a reprodukciót. Ami viszont, valljuk meg, nagyságrendekkel kisebb a tényleges interpretációnál.
Az évad végéhez közeledve aligha éreztük az együttes játékán a kifáradás nyomait. A Keller András irányításával egymást sűrűn követő igényes, nagy volumenű programok után, közvetlenül egy külföldi turné előtt, inkább egyfajta „lazításnak” tűnhetett ez a rövid program. A dirigens számára pedig kiváló alkalomnak, hogy – ezúttal is deklarálva megszokott igényességét – olyan részletekre irányítsa a hangszeresek figyelmét, amelyek egyébként gyakran elsikkadnak az előadások során. Mindazonáltal nehezen menthető mindkét mű esetében az indokolatlanul felfokozott tempó (az alaptempón belül pedig az egyébként kívánt tempóváltások néha túlzott „direktsége”), ami elkönyvelhető „korjelenségként” is, és maximális toleranciával értékelhető úgy is, mint a felkészült hangszeresek játékkedvének kiélése, ám semmi sem menti, hogy a művet nem alaposan ismerő hallgató számára nem jutott idő a hallottak felfogására. Néha, mint fényreklám villództak az egyébként pompásan megoldott részletek – de a műről, mint egészről inkább csak benyomást, mint élményt kaphattunk.
Nem kétséges, a rövid idő alatt sok új mű élményével-tapasztalatával gazdagodó muzsikusok számára „lazítás” lehetőségét kínál(hat)ják a repertoárdarabok. De sohasem lenne szabad szem elől téveszteniük, hogy jó esetben nem az a képlet igaz, hogy a mű a produkció, az előadások egymásutánja pedig a többé-kevésbé jólsikerült reprodukciók egymásutánja, hanem a minőségi mérce átállításával arra kellene törekedni, hogy minden megszólaltatás interpretáció legyen, a szó nemes értelmében, amikor felvállalják a felelősségét annak, hogy a hallgató – több-kevesebb korábbi műismeret birtokában – akár egyenlőségjelet tehessen a mű és annak megszólaltatása közé.
Ezen a hangversenyen ezzel maradt adósunk a Concerto Budapest. Keller András sem két remekművel szándékozott megismertetni a hallgatóságot, hanem az élő előadásnak köszönhetően mintegy átismételték/átismételtük közösen, korábbi hangzásélmények birtokában a 20. századi népszerű remekműveket. Tehát, két helyen felütöttük a hangképalbumot – és röviden időztünk náluk.
