A Magyar Rádió művészeti együttesei – 2024. március 7. – Pesti Vigadó

0
7

Malina János

A Magyar Rádió művészeti együttesei által a Pesti Vigadóban március 7-én, Pad Zoltán vezényletével adott hangversenynek a Rádióénekkar állt a középpontjában. A vezető karnagy az 1910-es és 20-as évek népzenei ihletésű orosz és magyar kóruszenéjének kiemelkedő darabjait – Stravinsky és Bartók műveit – tűzte műsorára, közjátékképpen Debussy kései, a kórusművekkel nagyjából egykorú kis kétzongorás ciklusával, az En blanc et noirral.

A koncertet Stravinsky kompozíciói keretezték: a nyitószám a ritkábban hallható, Podbljudnije című (a műsorfüzetbe hibásan „Podlyudniye” alakban bekerült) kíséret nélküli női kari ciklusa volt. (Az első tétel címe is hibásan jelent meg.) Ezzel szemben maga az előadás megragadóan friss és erőteljes benyomást keltett, s a két tételben is szóhoz jutó szólóénekesek is szerencsésen társították a kulturált éneklést a rusztikus színekkel. A Vigadó öblös akusztikája viszont itt és a következő Bartók-műben is eléggé összemosta a szólamokat, tömbszerűvé, kevéssé áttetszővé téve a zenei szövetet.
A szóban forgó darab, a Falun második, több női énekest foglalkoztató kamarazenekari változata – egy kamarazenekarnyi vonóst, öt fafúvós és három rézfúvós játékost megtakarítandó (az ütőhangszeresek a Menyegző miatt már eleve rendelkezésre álltak volna) – nem a Bartók-féle eredeti változatban, hanem idegen kéztől származó, a kíséretet egy zongorára redukáló átiratban hangzott fel. Ezt elvben sajnálhattuk, a gyakorlatban azonban Bizják Dóra rendkívül plasztikusan és erőteljes színekkel játszotta szólamát. A művet az eredeti szlovák népdalszövegekkel előadó énekesnők itt is jó stílusérzékről tettek tanúbizonyságot: úgy tudták a darabhoz nagyon is hozzátartozó erőteljes énekhang-élményt felkelteni, hogy sikeresen tartózkodtak mindenfajta operai manírtól; s az egyszerűség, a természetesség levegőjét rendkívül tiszta intonációjuk is jól szolgálta. Emellett nagyon szépen, zeneileg érzékenyen zárult a „Bölcsődal”, és Pad Zoltán – mint másutt is – meggyőzően bizonyította finom agogikai, frazeálási érzékét.

A közjátékként megszólaltatott Debussy-ciklus szerencsés választás volt, mert a népzenei tematikához nem kapcsolódik ugyan, másfelől azonban sok szállal kötődik mind Stravinsky, mind Bartók zenéjéhez, mind a világháború és az azt követő évek atmoszférájához. És annyiban is kézenfekvően adódott, hogy a zárószámban egyébként is pódiumra lépő négy kitűnő zongorista közül könnyű volt kiválasztani kettőt a mű előadásához. Borbély Lászlóról és Kiss Péterről van szó, akik hátrányos helyzetük ellenére – a „vizes” akusztika mellett arra gondolok, hogy az emeletlen pódium hátsó részén játszottak, s így a direkt hangok és látványuk is jórészt el voltak torlaszolva a közönségtől – teljes értékű zenei élményt szereztek játékuk életerejével, gazdag, jól megformált karaktereivel és olyan képszerű és egyben költőien megszólaltatott pillanatokkal, mint a második tétel harangzúgása vagy a harmadik fagyos-szeles-zúzmarás téli tájképe.
A koncertre azután Stravinsky nagyszabású Menyegzőjének („Szvagyebka”) szuggesztív előadása tette fel a koronát. Már az is szerencsés körülményt jelentett, hogy a férfiakkal teljes, mintegy 50 fős vegyeskarrá kiegészülő kórus, valamint a kíséretet szolgáltató négy zongora és erőteljes ütőcsoport végre teljesen be tudta tölteni a hatalmas teret, így többé-kevésbé megfelelő hangzásélményt hozva létre. De nem csupán Pad Zoltán fantáziagazdag, koncepciózus és határozott vezénylése, hanem az összes előadó-csoport magas színvonala is hozzájárult a megérdemelt sikerhez.

A zongoristákról már esett szó; Bizják, Borbély és Kiss mellett Mali Emese remekelt még ebben a számban, vizuálisan eléggé elrejtve, de annál hallhatóbban. A négy énekszólista kiválasztása arról tanúskodott, hogy Pad Zoltán kitűnően ért az énekhangokhoz: Kriszta Kinga, Bakos Kornélia, Horváth István és Haja Zsolt egyaránt rendkívül magas színvonalon és teljes odaadással tolmácsolta igényes szólamát. Kriszta Kinga egyszerre puha és erőteljes, makulátlan tisztaságú hangja, és kifejezésének ősereje, Bakos Kornélia kivételesen karakteres altja mellett talán Horváth István éneklése volt az, amelyet hajlékonyságával, groteszkségével, szédítően könnyű magasságaival szinte tökéletesen azonosulni éreztünk Stravinsky szellemével. Haja Zsolt pedig a tőle megszokott maximális szenvedéllyel és tökéletes zenei kontrollal énekelt. Mindemellett a két mély fekvésű hang időnként nem „jött át” a mögötte elhelyezkedő kóruson és hangszeregyüttesen, ám szinte biztos vagyok benne, hogy ez az adott akusztikai térben elkerülhetetlen volt. A kórusról pedig azt kell még elmondanom, hogy harmonikusan és egyenrangú félként illeszkedett be a kiváló partnerekből álló nagy együttesbe.