Fittler Katalin
Zuglói Filharmónia Szent István Király Szimfonikus Zenekar – 2019. március 30.
Pesti Vigadó
Hagyományosnak tekinthető, hogy a Zuglói Filharmónia Pastorale bérletében évről-évre helyet kap egy-egy opera is, szcenírozott formában. Arra másodszor volt példa az idei évadban, hogy 20. századi magyar szerző vígoperája kerüljön közönség elél. Amióta ismét működik a Vigadó, a főváros szívében kerül sor erre a rendezvénysorozatra, benne a hazai opera-kínálat egészét tekintve is figyelemreméltó alkotásokkal.
Márciusban az utolsó hétvégén két alkalommal került színre Farkas Ferenc A bűvös szekrény című vígoperája – tekintettel arra, hogy családi hangversenysorozatról van szó, délutáni időpontban. És mint legtöbbször, ezúttal is remekül vizsgáztak a pici kortól élőzene-hallgatáshoz szoktatott gyermekek: felnőtt közönség számára is példaadóan viselkedtek. Igaz, a produkció látványos is volt, tehát könnyen találtak olyasmit, ami leköti a figyelmüket (maga a patinás-szép terem, a színpad, a díszletek-jelmezek, a szereplők játéka, különös tekintettel a mozgásra – és nem utolsó sorban a muzsika, a látható karmesterrel és muzsikusokkal).
Furcsa belegondolni: mindösszesen 37 éves volt Farkas Ferenc, amikor megírta ezt a minden szempontból kiforrott operát. A műfaj alapos ismerete csakúgy sajátja volt, mint a zeneszerzés-technikai képzettség – beleértve a mindig ízléses mértékű hatásosságra-törekvést, valamint a szövegkezelés megkülönböztetett artisztikumát (ezúttal talán az utóbbi jutott kifejezésre a legkevésbé). Az pedig már a hallgatótól (korábbi előképzettségétől, asszociációs készségétől stb.) függ, hogy mit vesz észre azokból a „trükkökből”, amelyek gyakran kísértenek Farkas Ferenc műveiben – idézetek nélkül „emlékezve” történeti zenék tipikus-jellegzetes gesztusaira, pillanatokra felvillantott markáns fordulatokkal adva különleges ízt egy-egy jelentős pillanatnak. Ezek a mozzanatok viszont akkor is hatnak, ha nem tudatosodnak – talán ez is egyik „titka” a megfejthetetlenül sokrétű életműnek.
Az Ezeregyéjszaka meséiből való történet nyomán írta a szövegkönyvet Kunszery Gyula, akit korábban elsősorban költőként ismert-kedvelt a zeneszerző. Remek partnernek bizonyult az irodalomban rendkívül jártas, kifinomult ízlésű komponista számára. Aki először hallja az operát, értelemszerűen nem tud mindenre figyelni – de nem lehetett nem észrevenni a három odaliszk kommentárjaiban az időmértékes verselés „elidegenítő” hatását (őket a szereplők nem látják, csupán a nézők, akik számára rendre kommentálják a történéseket). Operatörténeti tájékozottságra vall a szerepeltetésük – a korai operáknak a cselekményben szerepet nem játszó (vagy csak esetenként, ritkán beavatkozó) mitológiai figurák kései utódai ők. A sztori – mese, rutinos operalátogatók számára eleve kiszámítható (ám megunhatatlanul szellemes) fordulatok egymásutánjából. A vígoperák szemrevaló-furfangos női főszereplői sorába tartozik Zulejka, aki mindent latba vet, hogy elérje: kiszabaduljon a börtönből szeretett férje, akit igazságtalanul csuktak le. Hogy a különböző vezető pozíciót betöltő hatalmasságok hogyan akartak a maguk számára „hasznot húzni” segítőkészségükből: egyazon téma közeli variánsai, hiszen a Kádi, a Vezír, a Mufti és az Asztalosmester egyaránt kívánatos prédának tekintette a nőt. Természetesen pórul jártak, ám a férj kiszabadult, és a nyilvánosság előtt lelepleződött férfiak immár mellékszereplőkké váltak, amikor a házastársak boldog egymásra találásának lehettünk tanúi.
A Zuglói Filharmónia operaelőadásait rendező Horváth Zoltán tavaly elhunyt. Munkáját asszisztense, Losonczi Anita vette át, aki az előadás koreográfusa is volt. A díszleteket Nagy Judit tervezte. A jelmezeknek nincs „felelőse” – talán ez is magyarázza a még a mesében is szokatlan látványelemeket. A Szent István Király Szakgimnázium Ének Tanszakának kórusában a lányok némelyike olyan merész dekoltázzsal jelent meg, ami elképzelhetetlen az arab világban. Zulejka kezdetben elfátyolozott arccal énekel, de csakhamar szabadon mutatja arcát-haját „áldozatainak”. Mint látvány, kétségkívül hatásos volt.
Figyelemre méltó volt a színpadi mozgás kidolgozottsága – szinte a szöveg értése nélkül is lehetett tudni, „miről van szó”. Ezt azért is kell hangsúlyozni, mert az énekelt szöveg érthetősége igen sok kívánnivalót hagyott! Szinte csak az Asztalosmestert alakító Yanis Benabdallah szövegét lehetett érteni, valamint a gyakran skandáló odaliszkekét (Lőkösházi Mária, Sipos Katalin, Balogh Eszter). Jekl László basszusa hatásos volt Muftiként, Gaál Csaba Vezírje (bariton) a karakterformálásban bőségesen élt a testbeszéd gesztusaival, Kádiként Najbauer Lóránt (bariton) a pozíciójával titokban visszaélés, a kétszínű viselkedés megjelenítésében remekelt. Sipos Marianna Zulejkája ideális színpadi megjelenésének és játékának köszönhette sikerét, valamint az énekesnő értékes-szép hanganyagának. Ami a szövegmondást illeti, nem lenne szabad megelégednie a hangzók artikulációjával, hanem tartalmi egységekben gondolkodva kellene nagyobb egységek kifejező előadására törekedni. (Behunyt szemmel hallgatva néha még azt sem lehetett volna megállapítani, hogy milyen nyelven énekel…)
Furcsa kívánságnak tűnhet a feliratozás javaslása magyar nyelvű előadás esetén (ráadásul a felirat olvasása megosztja a figyelmet, ami akkor nemcsak a látványra és a hallgatnivalóra terjed ki) – de az sem elfogadható, hogy olyan szituációba kerüljön a hallgató, mint ha számára érthetetlen idegen nyelven zajlana az előadás.
A Zuglói Filharmónia operaelőadásainak karmestere Horváth Gábor, aki felkészülten és elképzelések birtokában irányítja az együttest, egyaránt figyelve a hangszeresekre és az énekesekre. Csak talán valamivel több „erélyre” lenne szükség ahhoz, hogy intenzívebb figyelemmel vegyenek részt a közös muzsikálásban a hangszeresek. Lehetetlent persze nem illik elvárni – a két előadás közül az elsőt hallottam, amikor érthető némi biztonsági visszafogottság. Mint az operaelőadásaiknál általában, most is fontosnak érzem hangsúlyozni: érdemes volna szériát/szériákat csinálni a produkciókból. Jobban megtérülne a befektetett munka (sőt, még több munkát lenne érdemes befektetni), és létrejöhetne az az ideális állapot, amikor a színpadon mókázó énekesekkel együtt a hangszeresek is a mű aktív résztvevőinek érezhetnék magukat. Most még érződött a feladat-jelleg, ám ennek ellenére élvezetes módon keltették hangzó életre a partitúrát.
