Bartók Béla születésnapjának 140. évfordulójáról a Művészetek Palotája is megemlékezett, a körülmények miatt természetesen online, korábbi koncertek felvételeiből válogatva. Bizonyára nem volt könnyű dolga a műsor szerkesztőjének, hiszen sok kiváló produkcióból kellett egy koncertnyi anyagot úgy összeválogatnia, hogy az minél színesebb legyen, és minél sokoldalúbban mutassa be az ünnepeltet. A programban szerepelt kamaramű, nagyzenekari darab és versenymű, mintegy negyedszázadot átfogva, az 1903-as Kossuth „szimfóniai költeménytől” (ahogyan Bartók nevezte) az I. rapszódia 1929-ben keletkezett cselló-zongora változatáig. A közvetítés második része a népzenegyűjtő-Bartók alakját idézte fel a tudós-zeneszerző folklórélményeinek rekonstruálásával.
Voltaképpen az estet indító I. rapszódia is a népzenekutató Bartókra reflektált, hiszen az 1910-es években óriási élményt jelentett számára az erdélyi hangszeres muzsikával való találkozás. A kéttételes, lassú-friss hagyományt felelevenítő darabot Fenyő László gordonkaművész, zongorán pedig az omszki születésű Eduard Kunz szólaltatta meg. Imponáló volt mindkettejük szövegtudása, ami nemcsak abban nyilvánult meg, hogy Fenyő kotta nélkül játszotta szólamát, hanem ahogyan megformálták a tételek karaktereit. Robusztus és magyarosan büszke volt az 1. tétel, pajkosan játékos a második. Nyomokban ebben a darabban is felismerhető, de a népzenegyűjtő utak előtt keletkezett Kossuth-szimfóniában még sokkal hangsúlyosabban jelen van a verbunkos stílus. Az ifjú Bartók első nagyzenekari kompozícióját – a program dramaturgiájának köszönhetően – átszövik a magyaros rubatók, a hősi hangvételű pontozott ritmusok, és a népies hangvételt sugalló klarinétszólók. És e zenében persze ott volt Richard Strauss is, eltéveszthetetlen az akkori Bartók-ideál jelenléte. A Kovács János vezényelte Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának művészei derekasan helytálltak e viszonylag ritkán hallható alkotás interpretálásakor. Játékuk magabiztos volt, mintha csak a Bartók-repertoár egyik sokat előadott darabját játszották volna. Külön ki kell emelnem a réz- és fafúvósok nagyszerű teljesítményét, valamint a koncertmester szép szólóit. Sőt, a közönség is dicséretet érdemel, amiért hagyta lecsengeni az utolsó hangokat és nem „rontotta el” sietős tapssal a mű végén a megkomponált csendet, a levert szabadságharc miatt érzett gyászt.
Talán a fentiekből is kitűnt, hogy eddig is egészen kivételes produkciókat élvezhettünk, de ha lehet, a koncert hátralévő részében a helyzet csak fokozódott. A fiatalkori Hegedűversenyben Baráti Kristóf és a Zuglói Filharmónia – Horváth Gábor karmesterrel az élen – lemezkész produkciót nyújtottak át. Lehetetlen vállalkozás lenne számot adni az összes szép pillanatról, ezért csak egyet emelek ki. A szólóhegedűn megszólaltatott, Geyer Stefit idéző vezérmotívumokat még soha nem hallottam ennyire érzékenyen és érzelemteljesen, mégis ennyire egyszerűen.
Az összeállítást a Muzsikás együttes mintegy negyven perces műsora zárta. 2006-ban Londonban, a Queen Elisabeth Hall-ban már volt alkalmam hallani a mostanihoz hasonló tematikájú fellépésüket, ahol a tartózkodónak vélt angol közönség a koncert végén hosszú percekig lelkesen, állva tapsolta honfitársainkat. Ezúttal – Fülei Balázs zongoraművésszel közös műsorukból – két magával ragadó mozzanatot szeretnék megosztani. Az egyik, mikor a Szabadban ciklus „békák hangversenyét és egyéb sejtelmes zajokat” megörökítő tétele, az Éjszaka zenéje után gyimesi muzsika következett, fokozatosan egyre gyorsabban és egyre nagyobb hangerővel, melynek eksztatikus feszültsége aztán az Allegro barbaro pörölycsapásszerű akkordjaiban „robbant”. A másik pedig a Román népi táncok felváltva játszott tételeinek hatása – párhuzamba állítva ahogyan Bartók hallhatta e népi dallamokat, és ahogyan megkomponálta. Az utolsó tételt Fülei Balázs, a Muzsikás együttes és két néptáncos – Tóth Ildikó (Fecske) és Farkas Zoltán (Batyu) – közösen adta elő, amivel a művészek fantasztikus hangulatot teremtettek, és méltán arattak elsöprő sikert.
Kovács Ilona
