Malina János
December 9-én adventi hangversenyre invitálta a város közönségét a Szolnoki Szimfonikusok együttese, Izaki Maszahiro főzeneigazgató vezényletével. A zenekar nem a téli napfordulóban kicsúcsosodó időszaknak vallási tartalmát, hanem a fény visszatérése iránti vágyakozást helyezte középpontba, amikor a programot Mozart műveiből állította össze. Mégpedig a szerenád és – a szimfónia és a divertimento között elhelyezhető – sinfonia concertante műfajában alkotott, egészében véve derűs, sőt a legnemesebb értelemben véve szórakoztató kompozícióiból. A három népszerű darab: a Kis éji zene, a fúvós szólistákat foglalkoztató K 297b jegyzékszámú Esz-dúr sinfonia concertante, majd végül a legnagyobb mestermű, a K 364-es hegedű-brácsás Esz-dúr sinfonia concertante emellett karakterben és hangzásképben kellőképpen változatossá is tette az estét a hallgató számára.
A tiszta szerenád-karaktert az est műsorában a nyitószám, a Kis éji zene testesítette meg. Közismert, hogy a mű voltaképpen vonósnégyesre komponált kamarazenei darab, jóllehet napjainkban szinte kizárólag nagybőgőkkel is felszerelt vonós kamarazenekarok előadásában halljuk. Ezzel függhet össze, hogy az első benyomásom az előadásról az volt, hogy Maszahiro mester valamiképpen arra törekszik, hogy súlyosabbá, vastagabbá tegye az összhatást, hogy igazi szimfonikus jelleget adjon neki. Ebbéli igyekezetében, bár – mint az egész est folyamán – kétségkívül odafigyelt a részletekre, kontrollálta a hangindításokat, az agogikát és tagolást, a dinamikát kicsiben és nagyban, az eredmény mégis egy túlságosan széles tempójú, túldramatizált és darabokra hulló – egy szóban összefoglalva: kissé szájbarágós – előadás volt, amelyet még a kötelező ismétlések figyelmen kívül hagyása és a zárótételben a kissé olcsó megoldásként váratlanul meghajszolt kóda is megkérdőjelezhetővé tett.
A fúvós sinfonia concertante viszont már az első pillanatban megmutatta, hogy az immár valóban szimfonikus közegben karmesterünk biztonsággal mozog. A zenekari expozíció folyamatosan gördült, s immár meggyőzően hatott a gondos karakterbeli, dinamikai és agogikai kidolgozottság, még ha egy-egy pillanatban túl hangosnak éreztem is a zenekart – a tetőpontok, drámai kontrasztok azonban kitűnően elő voltak készítve és fel voltak építve. A szólisták: Nagy Dóra (oboa), Balázs Péter (klarinét), Kovács Gergely (kürt) és Tóth Ramóna (fagott) kitűnő együttest alkottak, és páronként vagy négyesben megszólalva is összecsiszoltan, érzékenyek zenéltek együtt. Fényes, karcsú, hajlékony oboahangjával Nagy Dóra mintegy megkoronázta a hangzásképet, de Balázs Péter expresszív dallamformálása és virtuozitása, Tóth Ramóna fel-felizzó jelenléte és Kovács Gergely virtuóz futamai is elismerést érdemelnek. Felfigyelhettünk arra is, hogy a zenekarban játszó kürtösök is milyen finoman és érzékenyen illeszkednek be a hangzásképbe. Itt említem meg, hogy a szolnoki alapzenekar, a vonós részleg is tisztán, kiegyensúlyozott hangzással töltötte be feladatát.
A három műsorszám közül kétségtelenül az utolsó szám, a vonós sinfonia concertante képviselte a legsajátosabb mozarti mélységeket, különösen megrendítő lassú tételével. Az előadás nem is maradt adós a mű igazi súlyának érzékeltetésével. A két szólista Behán László (hegedű), a zenekar koncertmestere és Nyári Gábor (brácsa) volt. Játékuk a lehető legharmonikusabban alkalmazkodott egymáshoz, nem csupán ragyogó intonációjuk, de beszédszerű gesztusaik, az egymás zenei kezdeményezéseire való érzékeny reagálás révén is. Behán László pedig nemcsak szuggesztíven, hanem emellett kifejezetten gazdag és nemes hangszínnel is hegedült. Koncentráltságban, a kifejezés erejében azonban brácsás kollégája sem maradt el mögötte. Az eksztatikus nyitótételben Izaki Maszahiro is a legjobbját nyújtotta: az igen meggyőző tempón és a zenélés gördülékenységén túl a nagy íveket, érzelmi tetőpontokat is erőteljesen formálta meg, s a második tétel szenvedélyét és tragikumát is átéléssel tolmácsolta. Itt a két szólista a virtuozitás és az alkalmazkodás mellett éneklő, expresszív zenélésükről is tanúságot tett; az utolsó, tragikus hangvételű kettős cadenza pedig a koncert legemlékezetesebb mozzanatának bizonyult. Nem utolsó sorban, ebben a műben adózhattunk a legnagyobb elismeréssel a szolnoki együttes kitűnő kürtöseinek és oboistáinak is.
