Malina János
„Virtuózok és mesterek” címmel adott hangversenyt a Szolnoki Szimfonikus Zenekar a város Aba-Novák Agóra Kulturális Központjának Liszt Ferenc hangversenytermében február 23-án, egy Szolnok–Budapest (Zeneakadémia)–Kismarton (Esterházy-kastély) miniturné első állomásaként. A koncert karmestere a mexikói-amerikai Felipe Tristán volt, az előadott versenyművek szólistája pedig két távol-keleti vendégművész, a kínai Sherry Tse (hegedű), illetve a koreai Jungwon Jin (zongora).
A program első száma a Szerelmes pillangók (Liang shanbo yu zhu yingtai) című hegedűverseny volt, amelyet 1959-ben komponált két huszonéves zenész: He Zhanhao, aki hegedű- és zeneszerzés-tanulmányai mellett a hagyományos, kéthúros kínai vonós lanttal, az erhuval és játékmódjának tanulmányozásával foglalkozott, illetve Chen Gang, aki szerzőtársához hasonlóan a sanghaji konzervatórium zeneszerzés szakos növendéke volt. A kompozíció lényegében egy hét karaktertételből álló zenekari szvit obligát hegedűszólammal, amely egy tragikus végű szerelmi történethez kapcsolódik. A természeti képekben gazdag, idilli, lírai és tragikus elemeket is tartalmazó tételek a szinte kizárólagosan pentaton tematikát igyekeznek nyugati harmóniai környezetben domesztikálni, és ezt valami fajta filmzenei szinten meg is valósítják (no ne gondoljunk egy Sosztakovics vagy egy Jeney Zoltán filmzenéinek színvonalára). Az egyik szerző hegedűs hátterének ismeretében meglepő, hogy a szólóhangszer kezelése néhány ütemtől eltekintve nem igazán virtuóz – természetesen ezt magyarázhatjuk azzal, hogy a komponista elsősorban a népi hangszerjáték imitálására törekedett. A mindössze tizennyolc éves, de máris számos országban koncertező Sherry Tse korrektül, megbízhatóan, de különösebb átélés vagy odaadás nélkül hegedült, még a ráadást is valamiféle távoltartással abszolválta. A zenekar viszont tisztán és színekben gazdagon szólalt meg; különösen a darabban szóhoz jutó szóló cselló megmozdulása, illetve a lepkévé változott szerelmesek boldog csapongását festő fuvolaszóló tetszett.
Ezután Chopin 2., f-moll zongoraversenye következett a programban. Jungwon Jin zongorázását megint csak kissé erőtlennek, kifejezés-deficitesnek éreztem az első két tételben; miközben a zenekar szinte kifogástalanul játszott, és a karmester is biztos kézzel, a karakterek gazdagságát kiemelve és a zenei folyamatot érzékenyen tagolva vezényelt. A zárótétel azonban más képet mutatott: könnyed, lendületes tempó, a gyöngyöző zenekari játék immár a szólistát is magával ragadta, és így a darab harmonikus hangulatban ért véget.
A hangverseny második felében Haydn utolsó, 104-es számú, D-dúr („Londoni”) szimfóniáját szólaltatta meg a zenekar Felipe Tristán vezényletével. Mielőtt erről írnék, nem hagyhatom említés nélkül, hogy az est házigazdája, Eckhardt Gábor, aki általában kitűnő és élvezetes koncert moderátor, nagyon különös dolgokat mondott a szimfónia bevezetése során. Csatlakozott ahhoz az ismeretterjesztő vonulathoz, amely a legkisebbnek tartott bécsi klasszikus mestert úgy dicséri meg, hogy az valóságos becsületsértéssel ér fel. Megemlítve, hogy Haydn viszonylag későn érő típus volt, azzal jellemezte az utolsó, londoni szimfóniákat, hogy egy olyan út végén állnak, amely – hasonlata szerint – egy Trabanttól a Tesláig ível. Mármost olyan kiemelkedő Haydn-kutatók, mint Somfai László vagy James Webster nem győzik hangsúlyozni, hogy Haydn már 1750-től olyan szimfóniákat és vonósnégyeseket komponált, amelyek fölényes mesterségbeli tudásról, hallatlan igényességről tanúskodnak és rengeteg új elképzeléssel szolgálnak; a műanyag karosszériájú, kényelmetlen, lassú, hangos, büdös és akár előzés közben figyelmeztetés nélkül megálló Trabanthoz való hasonlításuk nem Haydnt, hanem Eckhardtot minősíti. Szintén helyreigazításért kiált az az állítása, miszerint a Haydn által egy londoni szimfóniáért kapott 4000 font az éves fizetésénél is több volt. Ez persze igaz, sőt, nem sokszorosa, hanem tíz-húszszorosa lett volna, ha igaz lett volna. Miután azonban egy 1790-es évekbeli font több mint 250 mai fontnak felel meg hozzávetőlegesen, egymillió mai font viszont többszáz millió forinttal egyenértékű. Ez pedig olyan összeg, amit természetesen még egy Haydn sem kereshetett meg egyetlen szimfóniájával, hiszen ilyen tengernyi pénzt sehogy sem lehetett volna előteremteni egy, esetleg két előadás bevételeiből (nem beszélve magával az előadással kapcsolatos tetemes költségekről). Ha tehát a 4000 fontos összeg valós, akkor az legfeljebb az összes londoni szimfónia honoráriumát jelentheti (amint ez a Haydn-irodalomból is kikövetkeztethető). Úgy gondolom: az ismeretterjesztés, bár közérthetőséget követel, nem ad okot arra, hogy gondolkodás nélkül dobálózzunk hatásos, de képtelen számokkal és adatokkal.
Visszatérve a hangversenyen hallottakhoz, a Londoni szimfónia gondos és meggyőző előadásban csendült fel. A nyitótétel fő részének tempója talán egy kissé kényelmesnek hatott, és nem sziporkázott elő belőle a Haydnnál mindig jelenlévő és kitörni kész belső izgalom. A lassú tétel viszont tempójában és karakterében is telitalálat volt, száraz, karakteres staccatókkal, szépen megformált dallamokkal és a minore szakasz finom hangütésével. A vonzóan joviális felfogású menüettben plasztikusan emelte ki Tristán a szellemes hemiolákat, a zárótételben pedig a zenekar hibátlan összhangjának – és a kürtszólam pompás színeinek – örülhettünk.
