Malina János
Október 2-án a szolnoki Aba-Novák Agóra Kulturális Központban adott hangversenyt a Szolnoki Szimfonikus Zenekar Izaki Maszahiro főzeneigazgató vezényletével, „A pompás orientalizmus – a Kelet varázsa” címmel. A koncert műsorán a 19. század három nagy orosz zeneszerzőjének, Borogyinnak, Csajkovszkijnak és Rimszkij-Korszakovnak egy-egy, a keleties koloritot kisebb vagy nagyobb mértékben felidéző darabja szerepelt, amelyek egy évtized leforgása alatt, 1878 és 1888 között születtek. A műsorszámok előtt Eckhardt Gábor szolgált szakszerű bevezetéssel.
Az első szám Borogyin nálunk Közép-Ázsia pusztáin címen közismert – bár valójában Közép-Ázsiában (В средней Азии) címmel komponált – rövid szimfonikus költeménye volt. Ez mintegy fele-fele arányban épül az orosz zenei hagyományokra és az orientális karakterű zenei anyagra, hiszen, mint maga a szerző megfogalmazta, a zene dramaturgiai és eszmei tartalma éppen egy orosz és egy keleties zenei gondolat találkozása és harmonikus összefonódása. A darab nem tartozik Borogyin legjelentősebb kompozíciói közé, s előadói számára sem jelent különleges kihívást. Ezt leszögezve elmondható, hogy a zenekar jó benyomást tett a hallgatóságra, hangzása ebben a szokásos vármegyeházi koncerthelyszínnél szárazabb, objektívebb akusztikai környezetben is rendezetten, kidolgozottan szólalt meg, a keleties, érzéki dallamokat szépen kidomborító fúvós szólókkal. Maszahiro karmesternek ebben a számban elsősorban a nyugalma és precíz irányítása tűnt föl.
Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét Giovanni Guzzo közreműködésével játszotta el a zenekar. A sokoldalú és jó nevű művész némi csalódást keltett bennem. Hadd soroljam előbb a pozitívumokat: mindvégig kristálytiszta intonációval és magabiztos technikával játszott, s érzékenyen reagáló, megbízható partnere volt a zenekarnak és a karmesternek egyaránt, a lassú tétel párbeszédszerű részleteiben is. Viszont hangilag valamelyest kevésnek bizonyult, olykor nem tudott egyensúlyt tartani a zenekarral; a mély regiszterben kissé mattnak hatott, a magas hangok pedig nem igazán voltak fényesek, szárnyalóak. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy az volt a benyomásom: játékából hiányzik az igazi szenvedély, az az extroverzió, amit Csajkovszkij zenéje nagyon is megkíván. Érdekes módon az introverzió éppen az első tétel nagy kadenciájában oldódott fel nagy mértékben, és Guzzo itt sokkal több elhitető erőről tett tanúságot, mint a darab más részeiben. Mindenesetre azt, hogy itt-ott kötelességszerűnek éreztük az előadást és már-már unatkoztunk, azt semmiképpen sem rónám fel egyedül vagy egyértelműen a szólistának; a nyitószámmal összhangban itt is úgy éreztem, hogy Maszahirónak nem a személyiség kisugárzása, hanem a rendszeretet és a precizitás a legfontosabb erénye. (Ez a benyomásom később előnyére módosult.) A zenekar viszont továbbra is egységesen és szépen szólt, nem is egy kitűnően formált szólista-pillanattal.
Miután az orientális elemek a Csajkovszkij-koncertben, ha fellelhetők, sem játszanak hangsúlyos szerepet, a szünet után játszott mű kifejezetten rájuk épült. Tudniillik Rimszkij-Korszakov Seherezádé szimfonikus szvitje csendült fel, egyértelműen az egész program koronájaként. Itt két dolog is feltűnt mindjárt az első egy-két percben. Az egyik a Behán László – a Szolnoki és Szegedi Szimfonikus zenekar koncertmestere – erőteljesen expresszív és érzéki hegedűszólója (Seherezádé sokszor visszatérő motívum), a másik pedig az, hogy Maszahiro kifejezetten magára talált és felszabadultnak hatott ebben az igényes, a zenekar számára sokszínű feladatokat és jelentős kibontakozási lehetőséget kínáló műben. Ebben a legnehezebb darabban is csiszoltan és legömbölyített hangzással szólaltak meg, s a vonóskar külön is emlékezetesen szép pillanatokat szerzett, például egy-egy mély fekvésű, bársonyos unisonóval a teljes hegedűkaron. Példamutató volt az előadás kidolgozottsága – az egész műben legfeljebb egy vagy két olyan pillanatra emlékszem, amikor a tökéletes szinkron megbomlott. Imponáló volt az is, hogy a teljes együttes forte megszólalásaiban sem veszett el a zenekari hangzás torzításmentes, sőt áttetsző jellege, üdesége; ez az üdeség volt az, ami miatt ezúttal egy percig sem unatkoztunk.
Fontos és értékes tényezőjét jelentették a sikernek az egyéni teljesítmények. A mű utolsó szakaszában kiderült, hogy a hegedűszóló előadója nemcsak szívhez szóló, hanem a virtuóz játékban is meggyőző. A szóló állandó kísérő hangszere, a hárfa pedig ugyanolyan gyengéd és simogató, érzékeny akkordfelbontásokkal kedveskedett a fülnek, amilyen átszellemült pianissimókat – és sok más szép hangot – hallhattunk az első klarinétostól. A rövidebb cselló-, oboa- és harsonaszólók is a helyükön voltak – de szinte a teljes fúvóskart felsorolhatnám itt.
Nem ismervén a játszó személyeket név szerint, nem tudhatom, hogy a kifogástalan összhangzás és a sok kiváló egyéni teljesítmény mennyiben és milyen arányban tulajdonítható maguktól a zenekari tagoktól, és mennyiben a körülményekből következően, kényszerűen alkalmazott külsős művészektől. Az azonban, hogy őket – az eredményt tekintve – ilyen eredményesen tudták integrálni az együttesbe, ugyancsak a zenekar és főzeneigazgatója eredményes munkáját dicséri.