Malina János
Dobszay Péter vezényelte a Szolnoki Szimfonikus Zenekart május 23-án a helyi Megyeháza dísztermében. Dobszayt hallottam már dirigálni ugyanott jó két évvel ezelőtt, azóta azonban nem sok szerencse kísérte próbálkozásaimat, hogy újra a karmesteri dobogón láthassam. Egyik koncertjéről maguk a rendezők tanácsoltak el azzal, hogy az csak amolyan ifjúsági koncert; egy másik hangverseny meghirdetői nem válaszoltak a megkeresésemre; egy harmadik alkalommal pedig Dobszay betegedett meg. Pedig nagyon vártam a következő alkalomra, mert első ízben kivételesen jó benyomást keltett bennem, és nagyon kíváncsi voltam, hogy az újabb találkozás megerősíti-e ezt.
Nos: megerősítette, mégpedig alaposan. Az első élmény azért is hagyott bennem némi bizonytalanságot, mert Dobszayn kívül a zenekar is új volt számomra, s mert a koncert helyszíne, bármennyire harmonikus, kellemes tér különben, a maga kissé döngő akusztikájával sok mindent összemos és eltakar. Nos, a teremakusztika azóta sem változott, a már elsőre is jól vizsgázó zenekar viszont azóta csak tovább fejlődött, Dobszay Péter nagyszerű adottságai pedig, ha lehet, ezúttal még evidensebben nyilvánultak meg, mindenfajta esetleges körülménytől függetlenül.
Már ezen a ponton megjegyzem, hogy hasonló helyzetben volt Schumann a-moll zongoraversenyének szólistája, Szabó Marcell is: az ő esetében egy kisméretű és másodvirágzását élő Steinway zongora volt az az esetlegesség, amely mögül felfénylett egy elmélyült és jelentékeny előadói egyéniség.
Mielőtt azonban Szabó Marcell szóhoz jutott volna, felcsendült Schubert Rosamunde-nyitánya. Nyugalom és erőteljesség, világos rend és plaszticitás – ezekkel a szavakkal jellemezhetjük a nyitány előadását, amelyből kiemelhetjük még a zenekar homogén hangzását, a bécsies-Johann Straussos frivolitás fűszereit, a karaktereknek és a karmester kézmozdulatainak plaszticitását és a feszes-ruganyos ritmikát. Dobszay vezénylése pedig abban volt összefoglalható, hogy egyaránt alapozott a precizitásra és a kontrolláltságra, illetve az expresszivitásra és a személyes kisugárzásra.
A Schumann-koncertben inkább a szólistára kellett koncentrálnunk: a zongora megjelenésével még zsúfoltabbá váló hangzáskép, s a hallgatót az egyszínűbb schumanni hangszerelés miatt kevésbé áttört összhatás is a zongora felé irányította, annál is inkább, mert amit onnan hallott, arra érdemes volt odafigyelni. Schumann zongora-faktúrája egyfelől és egy minden külsőséges manírtól mentes művész másfelől, aki magabiztos, fegyelmezett tartásával, ugyanakkor játékának hajlékonyságával és poézisével keltett figyelmet – mindez magas színvonalú, jelentékeny művészi teljesítményben összegeződött. S a többi előadónak is tartozom annak kiemelésével, hogy Dobszay vezetésével a zenekar a szó szoros értelmében együtt lélegzett a szólistával, különösen bensőségessé téve a zenekar és a szólista dialógusait. Sodró erejű, gyöngyöző zongorázása pedig a zárótételben a virtuozitás vonásával egészítette ki Szabó Marcell arcképét. A megérdemelt nagy sikert a művész Rahmanyinov op. 39-es esz-moll etűd-tablójának előadásával köszönte meg, mégpedig olyan drámai megjelenítő erővel, ami az addig hallottak után is revelációként hatott.
Nem kevésbé jelentett várakozásaimhoz képest is felvillanyozó élményt a zárószám, Beethoven 7. szimfóniája sem. Dobszay Péter itt mutatkozott be igazán nagy formátumú előadóként, nemzedéke joggal nagyra értékelt magyar karmestereinek – és a néhány évvel idősebbeknek – nem csupán egyikeként, hanem egyik legkiválóbbjaként. Meggyőződésem, hogy vezető zenekaraink néhány megtisztelő megbízása ellenére még mindig nem valódi értékén tartjuk őt számon. Ez a 7. szimfónia ugyanis az első ütemtől az utolsóig telítve volt feszültséggel, ritmikai energiával, sok-sok emlékezetes zenei eseménnyel. Elfojtott izgalom éltette az Allegretto kezdő ütemeinek sejtelmes pianissimo visszhangját, a basszusszekció súlya és zenei intenzitása éltető eleme volt az egész előadásnak, s ezen belül a vulkánkitöréshez hasonló érzelmi tetőpontoknak. A scherzo játékossága, cikázó felvillanásai, a zenekar hangzó rétegeinek plasztikus differenciálása többek között azt bizonyították, hogy a karmester a nagy tabló bemutatásán túl a részletekhez is gondos figyelemmel közelít. A zárótételben Dobszay vakmerően gyors tempót diktált, amelyet az első pillanatban túlzásnak is éreztem, de azután fényesen beigazolódott. Túl azon, hogy a zenekar még itt is abszolút rendezetten, a legapróbb részletet sem elnagyolva játszott, a karmester élményszerűen keltette életre azt a beethoveni makacsságot és megszállottságot, amelyet elsősorban jóval későbbi vonósnégyeseihez és zongoraműveihez szoktunk kapcsolni.
A zenekar egészében véve is kifogástalan, helyenként emlékezetesen szép játéka magában foglalta a teljes vonóskar bársonyos megszólalásait és félelmetes mély hangjait, szinte a teljes fúvós szekció, de mindenekelőtt az első klarinét és fuvola, illetve a rezek remek teljesítményét és nem utolsósorban a kiváló timpanista különösen az utolsó tételben fontos hajtóerővé váló játékát. Várom a közeli alkalmat, hogy valamelyik kitűnő hangversenytermünkben is meghallgathassam őket.