Malina János
Szeptember 28-án a megyeháza dísztermében kezdődött el az őszi koncertszezon Szolnokon. Mint a hangversenyrendezők többsége, a Szolnoki Szimfonikusok is felelősséggel és testre szabott megoldásokkal igyekszik minimalizálni a fertőzésveszélyt. Szolnokon ez azt jelenti, hogy további intézkedésig minden koncertet kétszer játszanak el, lazán elhelyezett fél közönséggel; a rövidített programok rövid szellőztetési szünetében pedig a közönség a helyén marad, és a következő szám műsorismertetőjét hallgatja.
Ezen a napon az első, délután 5-kor kezdődő előadáson voltam jelen. A műsoron Haydn 86., D-dúr szimfóniája és Beethoven 8., F-dúr szimfóniája szerepelt; az est vendégkarmestere Rajna Martin volt, akinek ez volt az első találkozása az együttessel. A műismertetéseket Eckhardt Gábor tartotta – mint mindig, rendkívül szakszerűen, tömören, mégis sármosan és érdekfeszítően.
Haydn párizsi szimfóniái közül a legragyogóbb hangzású, egy fényes udvari ünnepség hangulatát felidéző 86. szimfónia teljes pompájában szólalt meg a zene – különösen a nyitó- és zárótétel – karakterével harmonizáló díszterem zengő akusztikájában. A zenekar erényei közül azonnal kidomborodott a csiszolt, kidolgozott hangzás, a biztos intonáció és a jól érezhető koncentráció, a zenélés maximumra törekvő intenzitása. Feltűnő volt továbbá a prím szólam összeérlelt, magvas-szép hangzása, egységessége. Rajna Martinról pedig a határozottság és jóleső nyugalom volt az első, már a lassú bevezetésben kialakuló benyomásom. Együtt meggyőzően idézték fel a nyitótétel gyors részében is azt a Haydnra oly jellemző őserőt (Kocsis Zoltán), amely persze rendkívül invenciózus, gyakran meglepetésszerű zenei tartalmakkal párosul, melyeket előadásuk finom és érzékeny részletmunkával tárt a hallgató elé. Az előadók erőteljes ritmikai tartása is fontos szerepet játszott ennek a feszes ritmusokban, hangrepetíciókban gazdag műnek a meggyőző előadásban. Ebben a tartásban igen fontos szerepet játszott az együttes elsőrangú timpanistája.
A szeszélyes – Capriccio megjelölésű – lassú tételben a megformálás összefüggő, folyamatos jellege tetszett elsősorban, meg a zenei gondolatok koncentrált és érzékeny indítása és a dallamívek megrajzolása. Mindazonáltal bármilyen gondosan volt megformálva ez a rendkívül kényes tétel, kisebb pontatlanságok, aszinkronitások mégiscsak be-becsúsztak szolisztikusabb helyeken. Ezen a nagyobb összeszokottság, több közös próbamunka bizonyára változtatni fog a jövőben.
A tuttikban azonban minden a helyén volt, s különösen szép pianókat, subito pianókat – és egyáltalán- dinamikai és karakterbeli kontrasztokat csalt ki Rajna Martin a zenekarból. A menüettnek a robbanékonysága volt emlékezetes, a zárótételben pedig a ragyogó fokozások és a remekül előkészítette diadalmas tetőpont – még ha itt a tematikus értékű, száraz rövid előkék lehettek volna is egy csöppet még hangsúlyozottabbak, fricskaszerűbbek.
A Nyolcadikban sem volt semmiféle üresjárat. A simogatóan puha klarinétok első megszólalása jelezte, hogy más világban járunk (ami persze a Haydnéra épült). A nyitótétel izgalmas utazásnak bizonyult, váratlan élményekkel – plasztikusan, érzékletesen előadva, sok szép, finoman kidolgozott részlettel. Itt és a következőkben is felfigyelhettünk Rajna Martin beszédes agogikai megoldásaira, az idő rugalmas kezelésére akár egy dallamvonal megformálása során is. A II. tétel „metronóm-zenéjében” viszont az amúgy kiváló fúvóskar mintha pianóban is túlságosan eluralkodott volna a hegedűk fölött (bár ezt a terem sajátosságai is okozhatták). A menüett-tételben a két kürt pazar megszólalásai mellett kivételesen mintha hiányzott volna a megszokott dinamikai hajlékonyság. Viszont hallatlanul szuggesztíven szólalt meg a szimfónia zárótétele, amelynek enigmatikus-szürreális vonásai is pompásan kidomborodtak. A játék intenzitása, kontrasztgazdagsága maximumra kapcsolt, megint hallhattunk néhány szuggesztív subito pianót, erőteljes félbeszakító gesztusokat, melyek után a zene sodró lendülettel tört elő ismét, s torkollt bele a határozott, de valamiképp mégis nyugtalanító és lezáratlanságot sugalló befejezésbe.
